Eliost, Karen (szerk.): Szombathy. Városjelek 1971 - 2012. Művészet Malom, Szentendre, 2012. szeptember 28 - november 11. (Szentendre, 2012)
A város törlődő jelei
A városi struktúrák tátongó gödreiből kikandikáló vagy a föld repedéseiből alattomban előkúszó fekete csövek egyszerre titokzatosak és nyugtalanítóak a művész egy másik, városi jelekről készült sorozatában. Mint valami természetellenes kinövekedések, felforgatják az építészettől elvárt rendet, feltárják a város vérbűzös zsigereit, a közösségi tér szerveinek testi funkcióit, amelyeket az intézmények lesimított beton homlokzata mögé szokás rejteni a tekintetek elől. Láthatólag oly sok van belőlük, hogy az ember már-már azt képzeli, a művész egy metaforát nyújt elénk a 70-es évek eleji kommunista rendszer rozzantságáról, illetve kommentárt a szocializmus építésének befejezetlen projektéről, amely - akárcsak Derrida jelölője - mindig már eleve késésben van. A vízvezetéknek vagy elektromos kábelnek rendeltetett rugalmas csövek fekete tekervényei mintha feleslegesnek bizonyultak volna, s miután az építők levonultak a helyszínről, ott maradtak mindenféle gyakorlati funkció nélkül. A fotográfia persze új tulajdonsággal ruházza fel őket, s a haszontalanság állapotából kimentve talán új jelentéseket nyernek a művész szemiotikái rendszerén belül. Csavarodott formáikat valószínűleg jelként kell értelmeznünk, de nem abban az értelemben, mintha hasonlítanának az ábécé betűire vagy a felkiáltójelekre. Inkább egy még megfejthetetlen nyelvi kód megnyilatkozásaiként, a művészi vagy emberi kommunikáció egy új lehetséges formájának absztrakciójaként. Tekinthetjük a csöveket az elhanyagolt épületeken felfedezett véletlen festmények plasztikai megfelelőinek is, amelyek három dimenzióban hozzák létre a fizikai anyag váratlan konfigurációit. Az esztétikai tulajdonságok ismét csak nem magukban a dolgokban érhetők tetten, hanem a kép keretén belüli átszerkesztésükből bukkannak elő, mikor is a művész az építészeti hulladékot fotográfiai csendéletté lényegid át. Az üres, elhagyatott hirdetőtáblák pátosza természetes részét képezi a város kitörölt és elhanyagolt tereire irányuló vizsgálódásoknak Szombathy munkáiban. A városi jelek legújabb sorozata a bekeretezett jelrendszerek sokféleségét illusztrálja, miközben rávilágít arra a furcsa hatásra, amely akkor jön létre, amikor formájuk ott marad tartalom nélkül, szemantikai űrt képezve az utcán. Láthatóan nem a szocialista mindennapok töredezettségével és hanyatlásával állunk itt szemben, hanem a posztkommunizmus garázdálkodásával, illetve a féktelen kapitalizmus által a kelet-európai városképen hagyott sebek látható nyomaival. Ebben az összefüggésben az üres világítódoboz az üres szobortalapzat morális megfelelője, bár tíz esetből kilencnél a közterekből történt jelentéskivonás inkább a gazdaságról és a társadalmi hanyatlás elkerülhetetlen folyamatairól szól, semmint a politikai változásról. Ezek a tárgyak különös módon emlékeztetnek a művészi prezentáció technológiáira, az egyszerű kerettől kezdve az installációs művészet kifinomultabb mozzanataiig. Nehéz megállni, hogy az ember ne keressen esztétikai vagy szemantikai értékeket a kereten belül, jelentést egy fémrácshoz erősített lakatban, egy utcai lámpa tükröződésében vagy egy brutalista zászlót formázó, téglalapból durván kivágott körben - az anyagok és helyszínek véletlenszerű együttállásaiban, amelyeket a művész a fotográfián keresztül újra birtokba vesz. A talált formák tisztasága ötvöződik ebben a sorozatban az emberi kudarc jelei nyomán fakadó érzelmi reakciókkal, akár egy megüresedett sarki boltról, akár a feledékenység önkéntelen megnyilvánulásáról van szó, miután már nincs mit hirdetni. A fotósorozatokon rögzített, leginkább elanyagtalanodott városi jelek közé sorolhatók azok a halvány nyomok a falakon, amelyeket valamilyen éles tárgy okozhatott. Az épületek felületén futó párhuzamos fehér jelölések olyanok, mint megannyi sehová sem vezető nyomvonal. Semmi sem árulja el, hogyan és miért keletkeztek. A tudattalan karcolások olyanok, 10
