Kopin Katalin: Kilenc évtized a művészet vonzásában. Pirk Jánosné Remsey Ágnes (1915-2010) és a Remseyek - PMMI - Ferenczy Múzeum kiadványai 33. (Szentendre, 2011)
Major Tímea Remsey Ágnes irodalmi tevékenysége megjelent műveinek tükrében Remsey Ágnes elsősorban iparművészként ismert, írni csak az 1950-es években kezdett; részben azért, ahogyan az egyik interjúban elmondta, hogy viszontagságokkal teli nehéz életét ellensúlyozza a műveiben felidézett gazdag érzelmi világgal. Alább ismertetett művei mellett jó néhány írása kéziratban maradt. Török Katalin jelen kötetben megjelent tanulmányában részletesen tárgyalja Remsey Ágnes irodalmi műveinek életrajzi vonatkozásait, a művész szentendrei kötődését, a művek keletkezésének történetét, írásom műelemzésre, műértelmezésre, motívumkutatásra vállalkozik, hogy újabb szempontok bevonásával árnyalja irodalmi tevékenységének értékelését. Nagyobb mozdulat „Ahogy valamikor jámbor szerzetesek vagy krónikások jegyeztek fel eseményeket, epizódokat, talán azért, hogy a szüntelen változó idő sodrásában valami nyomuk maradjon, úgy vetem papírra én is, ami nekem jutott. Sem irodalmi érdemek szerzése, sem nyilvános publikálás nem indított erre. Csupán az a szándék, hogy emléket állítsak az élet egyik alig ismert arcának,”1 - írja Remsey Ágnes Nagyobb mozdulat című regénye elé. Ám e néhány sorral jellemezni lehet teljes irodalmi munkásságát, hiszen a politikai viszonyok miatt névtelenségbe burkolózva írta regényeit. Az írónő legfontosabb szándéka a tanúságtétel; egy eszme, egy korszak, egy-egy kör, közösség életének - „az élet egyik alig ismert arcának” - megörökítése. írásaiban a változó idő megragadásának vágya a fő szervező erő; regényeinek visszatérő motívumai a nagyobb mozdulat, a tovakúszó felhők, az emlékezet folyama mint folyóvíz. A Nagyobb mozdulat című munkájával nemcsak szüleinek, Remsey Jenő György festőművésznek és Frey Vilma iparművésznek, hanem a szülők generációjának, a gödöllői művésztelep tagjainak is emléket állított. Remsey Ágnes írása ezzel már megjelenése előtt a művésztelep fontos forrásmunkája lett - a művészettörténészek és a művelődéstörténészek gyakran idéznek belőle. A mű dokumentum-, család- és fejlődésregény egyszerre. A dokumentumelemek a gödöllői kolónia életének, eszméinek, szellemiségének és felbomlásának történetében jelennek meg, míg a családregény jelleg a harmonikus, de buktatókkal és válságokkal teli családi élet bemutatásában érhető tetten. A mű harmadik rétegében Remsey Ágnes és generációjának fejlődésregénye körvonalazódik: szüleinek, nagynénjeinek, unokatestvéreinek és az írónőt megszemélyesítő Héliának sorsa elevenedik meg előttünk, eszmélődésük, szellemi érésük mozzanatait idézi fel az elbeszélő. A mű címe azoknak az erőknek a szimbóluma, amelyek az emberi sorsokat, mozgásokat, az azonos eszméket valló csoportok létrejöttét alakítják. Ezek az erők felismerhetetlenek, csupán az emberiség utolsó éber tagjai, a művészek érzékelik és közvetítik: egy felbomló, változó világ képét írják, festik le. Diána harmadik személyű elbeszélése nyomán bontakozik ki a cselekmény. Kezdetben Diána alakja a külső megfigyelőé; a gödöllői kolóniába testvérei, Rózsa és Villy kerültek, akik előbb szövőnőnek tanultak, majd mindketten tervezői feladatokat kaptak, sőt Rózsa külföldi tanulmányokat is folytatott. A lányok levelekben számolnak be munkájukról, tapasztalataikról, érzelmeikről nővérüknek, Diánának, aki gyermekeivel a távoli Bácskában él. Az emlékezés folyamatát egy szimbolikus folyami utazás indítja el: Diána a bácskai 37
