Csukovits Anita (szerk.): "Több nyelven, egy akarattal…"Népi és nemzetiségi kultúra a Kádár-korszakban (Szentendre, 2011)

sorszámot lát a kiküldött tudósító. Ekkor veszi kezdetét az 1960-as éveken végigvonuló kultúrpolitikai harc a giccs ellen. A ma néprajzkutatója is egyetért azzal a korabeli újságírói véleménnyel, hogy egy hagyományőrző együttes ne magyar nótára járjon kitalált cigánytáncot, ha a település korabeli tánc-hagyományai még összegyűjthetők és megtanulhatók. A giccs fogalmát azonban az 1960-as években minden, a korábbi polgári kultúrához tartozó tárgyi és szellemi emlékre kiterjesztették, a giccs mellett a „kispolgári ízlést tükröző” jelzőt akasztva rájuk, s szembeállítva a „népművészet nép által kialakított eredeti formáival és színeivel”. Giccsnek minősítettek többek között minden vallási tárgyú emléket, polgári hímzést, melyek ma a múzeumok féltett tárgyai.

Az 1960-as évek elejére esik tehát a népi díszítőművészet felfedezése, illetve újrafelfedezése is. A korábban csak a faluközösség által ismert hímzők és fafaragók közismertté és követendő példává válnak. Úttörők és KISZ-fiatalok keresik fel őket, hogy tanuljanak tőlük, megismerjék a helyi mintakincset. Az első kiállításokat meglepő módon nem a népművészek alkotásaiból rendezik, nekik még meglepő a felhajtás, az érdeklődés. A fiatalok viszont rögtön meg akarják mutatni, mit tanultak. 1962-ben a váci Vak Bottyán Múzeum rendezett kiállítást a járási és városi KISZ-bizottság szervezésében, akik „a környék fiatal-Népviseleti kiállítás Vácon I 1970-es évek I PMMI Tragor Ignác Múzeum Fotótár, Vác

Néprajzi kiállítás megnyitója Vácon I 1970 körül, Ikvai Nándor megyei múzeumigazgató beszéde I PMMI Tragor Ignác Múzeum Fotótár, Vác

39