Csukovits Anita (szerk.): "Több nyelven, egy akarattal…"Népi és nemzetiségi kultúra a Kádár-korszakban (Szentendre, 2011)
Azt azért a Művelődési Minisztérium illetékes nemzetiségi szakembere, Kővágó László is látta, és óvatosan láttatta, hogy a látványos sikerek mögött leggyakrabban szomorú valóság állt. Igaz, mindezt óvatosan jelezte mindig Kővágó, például így: „nemzetiségi oktatásügyünk (...) jól, de még mindig nem kielégítően szolgálja a Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikájának megvalósítását. (...) Az eredményeket ennek ellenére sem lehet kielégítőnek tartani. Nem lehet, mert nemzetiségi oktatásügyünk nagyon mélyről indult (...), s (...) az értelmiségi réteget nagyon kedvezőtlen körülmények között kellett kiképezni. (...) Magyarország folklórkincsét nagymértékben gazdagítja, tarkítja a nemzetiségek népi kultúrája, művészete. A nemzetiségi hagyományok, népszokások ápolásán alapuló nemzetiségi kulturális élet a délszlávoknál, a szlovákoknál és a románoknál a felszabadulástól kezdve, a németeknél pedig az 1950-es évek első felétől kezdve erőteljes kibontakozásnak indult, és szép kezdeti eredményeket ért el. Ez a kulturális tevékenység azonban hosszú ideig egyoldalú volt, mivel szinte kizárólag a folklór területére szűkült le. (...) Nem kis szerepet játszott (...) ebben a leszűkülésben az egyfajta igénytelenség is. Nemzetiségi lakosaink nagy része nem tanulta iskolában anyanyelvét, vagy ha tanulta is 1945 előtt, annak leggyakrabban tájnyelvi változatát. (...) Az elmondottak miatt nemzetiségeink viszonylag gazdag, felszabadulás utáni kulturális története a közelmúltig meglehetősen egysíkú volt. így főleg a néptáncban, a népszokások színpadra vitelében és a népdalok karéneklésében sikerült eredményeket elérni.”24 A dialektikusán felfogott nemzetiségi politika leglátványosabb sikerei a Pávakörhöz kötődtek, azaz az élő nemzetiségi kultúrát egyszerre helyettesítő és szimuláló kvázi-mozgalomhoz, illetve a nemzetiségi, hagyományos néprajzi múzeumokhoz köttettek a nyolcvanas évek legelején is. „A nemzetiségi énekkarok és a többnyire ’Pávakör’ néven működő egynemű kórusok az 1970-es években mind mennyiségben, mind színvonalban szép fejlődést értek el. (...) Az 1970-es években jelentős előrelépés történt azon a téren, hogy a magyarországi nemzetiségek sajátos néprajzi hagyományait, annak tárgyi és szellemi értékeit tudományos eszközökkel is gyűjtsék, értékeljék és a közművelődés szolgálatába állítsák. Ennek keretében négy nemzetiségi bázismúzeum létesült...”25 Még a legszárazabb, legóvatosabb módon pártos, az MSZMP alapvetően helyes nemzetiségi politikáját üdvözítő háttérszövegben is fel-felbukkantak részint drámai elemek, mint például a német nemzetiségi kulturális háborút követő megkésett megindulására vonatkozó kitétel, részint a nemzetiségi kultúra lehetséges valóságára vonatkozó önkritikus gondolatok. Az önkritika - amit persze óvatosan adagoltak a direktívaszövegek, illetve az azokat valójában elkészítő szakemberek tanulmányaikban - arra a valóságra igyekeztek reflektálni, hogy a Kádár-korszakban a nemzetiségi kultúra alapintézményeit, a nemzetiségi iskolákat előbb megszüntették vagy elsorvasztották (körzetesítették stb.), majd tényleg röviddel rá látványos, központi politikai üggyé lett a folklorizált és muzealizálás alatt lévő nemzetiségügy látványos felmutatása politikai célból, és nem ritkán efemer politikai eseményeken.26 24 25 26 24 Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1981.147-148. üo. 153-158. Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, Csokonai, 1998.151-162.
