Bodonyi Emőke (szerk.): Szentendre vonzásában. Kortárs iparművészek a Szentendrei Képtárban. Szekko III. (Szentendre, 2011)
Szentendre vonzásában Huszonegy éve volt utoljára Pest megyei iparművészeti tárlat a Szentendrei Képtárban. A katalógus előszavában Schenk Lea művészettörténész még bizakodóan vázolta a tervek szerint négyévenként ismétlődő, a műfajok, az anyaghasználat sokszínűségét reprezentáló kiállítások újabb, lehetséges koncepcióit. Az 1986-ban, majd 1990-ben megrendezett tárlatoknak végül nem lett folytatása. A rendszeresen jelentkező szentendrei, majd megyei, elsősorban képzőművészeti csoportos kiállítások hagyománya 1951-ben kezdődött a Ferenczy Károly Múzeum megalapításával. Sorozat jellegük azonban 1979-ben, a Szentendrei Képtár átadása után egy évvel új formát öltött a közismert Szentendrei, illetve Pest megyei tárlatok évenkénti váltással történő megszervezésével. Bár közel egy évtized után elavultnak tűnt és megszakadt ez a csoportos kiállítási gyakorlat, mégis időnként felerősödött a hiánya. 1999-ben a MüvészetMalom elevenítette fel a tradícióját, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága pedig SZEKKO (Szentendrei Kortárs Képzőművészeink) elnevezéssel 2009-ben a kortárs képzőművészek számára biztosított kiállítási lehetőséget a Szentendrei Képtárban, majd 2010-ben a Szentendrei Grafikai Műhely alkotóinak szitanyomataiból került bemutatásra egy nagyobb kollekció. A sorozat következő részeként idén az iparművészek, jövőre a szobrászművészek kapnak kiállítóteret. A jelen kiállítás nem megyei keresztmetszetben kíván áttekintést nyújtani az itt élő alkotók legújabb művészeti törekvéseiről, sokkal inkább egy szellemileg összetartozó térség, pontosabban Szentendre és vonzásában lévő települések-Pomáz, Csobánka, Pilisborosjenő, Leányfalu, Tahitótfalu - iparművészetére koncentrál. Ennek egyik következménye, hogy olyan alkotókat is sikerült meghívni, akik szűkebb hazájukban kevésbé, de szakmájukban, sőt nemzetközi viszonylatban elismert alkotók. A szentendreiség nemcsak a helyhez kötődő egzisztenciát, nemcsak családi köteléket jelent - legyen akár szülő-gyermek, vagy művészházaspári kapcsolat -, hanem a mester és tanítványi viszonyt, illetve a közösen végzett alkotást is magában foglalja, és ebben az értelemben az egymástól távolabbra eső településeken élő művészekre egyaránt vonatkozhat. A huszonegy évvel ezelőtt látható tárlaton még rácsodálkoztunk az iparművészet különféle területein bekövetkezett változásokra és hatásaikra. Az 1960-70-es évektől fokozatosan megfigyelhető az a mai napig zajló folyamat, hogy a használati céllal készült tárgyak helyett olyan, autonóm értékű textilképek és -plasztikák, olyan kerámia- és üvegalkotások születnek, amelyek - a munkafolyamat felértékelődésével - az idővel, illetve a térrel is egy merőben más, minőségileg megváltozott viszonyba kerülnek, és sok esetben filozofikus mélységű gondolatisággal gazdagodnak. Az iparművészet összes ágában általánossá vált az új technikák, kifejezési formák kutatása, a plasztikai kérdések felvetése. Az anyag- és formakísérletek újszerű megoldásokhoz, vagy éppen mára már elfeledett technikák ismételt felfedezéséhez vezettek, ugyanakkor a hagyományos eljárások következetes alkalmazásával a klasszikus értékek is érvényesülni tudtak. A mostani tárlaton a sokféle technikára, a legváltozatosabb kifejezési módokra egyaránt találunk példát. A textilből, illetve a kerámiából készült alkotások mennyiségileg túlsúlyban vannak, de a kiinduló anyagok között ugyanúgy jelen vannak a különféle fémek, a fa, az üveg, a plexi, sőt - néhol beépítve - személyes jellegű relikviák szintén felbukkannak. 3
