Mazányi Judit: Egytől egyig szita. A Szentendrei Grafikai Műhely 30 éves jubileumi kiállítása, 2010. július 9 - augusztus 22. - PMMI Ferenczy Múzeum kiadványai 30. (Szentendre, 2010)
a sztárokkal, reklámokkal és banalitásokkal zsúfolt tömegkultúrájához fordulnak inspirációért. Mindehhez ambivalensen viszonyulnak: egyszerre lelkesednek érte és ironizálnak fölötte. A pop art később emblematikus figurájává emelkedett Andy Warhol, aki reklámgrafikusként már szép sikereket könyvelhetett el, 1962-ben kezdte festményeit a szitanyomás fotókémiai eljárásának alkalmazásával készíteni.2 Művei nyersanyagául sokszor a pop art érdeklődési körébe tartozó, kész fotókat használt. Míg azonban a művészek a készen kapott képeket korábban a montázsban hasznosították, addig ő a fotók technikai úton történő átértelmezésére vállalkozott a kiválasztott motívum sokszorozásával, és/vagy különböző színvariációkban történő megjelenítésével. Elég csak a rendkívül közismert Marilyn Monroe sorozatára utalnunk. A fotó használatának, egyben sokszorosíthatóságának ez a szinte beláthatatlan következményekkel járó lehetősége számos művész érdeklődését keltette fel, és vált művészi gyakorlatuk részévé a szita- és ofszetnyomással együtt. Mindeközben a vasfüggöny innenső oldalán más szerepek, más feladatok jutottak osztályrészül a művészeknek. Érdemes ebből a szempontból nagyon röviden betekinteni a magyar sokszorosított grafika nyilvános bemutatkozásának fórumát jelentő, Feledy Gyula, miskolci grafikus által kezdeményezett és 1961-ben alapított Országos Miskolci Grafikai Biennále katalógusaiba. Az első kiállítás katalógusának bevezető lapjain olvasható az esemény védnökeinek és rendezőinek névsora, amelyben a pártelit korifeusai - köztük Kállai Gyula, Aczél György - mellett többen vannak a kisebb-nagyobb pártfunkcionáriusok és nehézipari üzemek vezetői, mint maguk a művészek. Ebből már sejthető, hogy a politika a könnyebb terjeszthetőség okán világnézeti tudatformáló szereppel terheli meg a korábbi közvélekedés szerint másodlagos műfajnak tartott grafikát. A D. Fehér Zsuzsa által írt bevezető - amely több más bevezetővel együtt sokkal inkább a grafikusoknak szóló, követendő iránymutatás, mintsem a beérkezett művek értékelése - igazolja a feltevést. Mint írja - „a grafikák a társadalmi hivatástudat és az őszinteség csodálatos frigyéből születnek." Hagyományként - s mindez természetesen semmit sem von le a felsorolt művészek műveinek tényleges értékéből - Kollwitz „lélekbe markoló realizmusát", Derkovits „drámai mozgósító erejét", Masereel „modern embereinek lelki gyötrelmét" felmutató ábrázolásait, a szovjet grafika „forradalmi lendületét" és a mexikóiak monumentalitását sorolja fel. A klasszikus technikákkal - főként rézkarccal - készített grafikai lapokon megjelenő témák közül a gyári jeleneteket, az új héroszok és hétköznapi emberek ábrázolását és a korabeli békeharc és munkásmozgalom eseményeinek érzelemmel átitatott látványélmónyből építkező megjelenítését preferálta a tanulmány szerzője.3 Szerencsére maguk a grafikusok egy része másként élte meg saját helyzetét, és a hivatalos - bár fokozatosan elkopó -, szólamok ellenére felszabadultabb alkotási lehetőséget tapasztalt a grafika területén, mint amire a festészetben vagy a szobrászatban módja nyílt volna.4 Talán ez a furcsa kettősség teremthette meg az 1960-as években a magyar grafika később aranykornak nevezett korszakát. A hivatalos elvárások beteljesítésének kikerülésére - az általános szemléletnek az egymást követő biennálékon tapasztalható, óvatos modernizálódása mellett - többféle utat találtak a grafikusok. Voltak, akik a kiállítástól való távolmaradásukkal nyilvánítottak véleményt. A résztvevők számára a sokszor bumfordi figurákkal benépesített és műgonddal megrajzolt mesevilágba való menekülés éppúgy lehetőség, mint a morális kételyeket és vívódásokat nyíltan felvállalok és felmutatók magatartása, köztük a legkiemelkedőbbel, Kondor Bélával az élen.5 Arról, hogy a közönség számára elérhető nyilvános szcéna hátterében már egy egészen más, a hagyományos ábrázoló, narratív és illusztratív megközelítést elutasító, a képi látásmód határait kitágító vagy egyszerűen új premisszákból eredeztethető szemlélet története kezd kibontakozni nemcsak a 5
