Mazányi Judit: Egytől egyig szita. A Szentendrei Grafikai Műhely 30 éves jubileumi kiállítása, 2010. július 9 - augusztus 22. - PMMI Ferenczy Múzeum kiadványai 30. (Szentendre, 2010)
Mazányi Judit PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK I. Rátekintés kívülről: A szitanyomás térhódítása Magyarországon és a Szentendrei Grafikai Műhely Harminc éve készülnek sziták, ezen belül szerigráfiák a Szentendrei Grafikai Műhelyben. Harminc év a közelmúlt képzőművészeti történéseinek, köztük a művészi magatartás gyökeres átalakulásának, a stiláris trendek szapora változásainak, a technikai háttér permanens megújulásból következő vizuális kifejezőeszközök bővülésének tükrében figyelemre méltóan hosszú idő, mely önmagában is pozitívumként értékelhető. Ehhez társul, hogy a műhely többékevésbé állandó tagságát alkotó - főként szentendrei - művészek itt létrehozott grafikai lapjainak jelentős részét, közel 700 művet a szentendrei Ferenczy Múzeum gyűjteménye őrzi, lehetőséget teremtve ezzel a városhoz kötődő művészet szellemi arculatának, karakteres vonásainak közvetlen tanulmányozására. Az évszázados - köztük keleti - előzményekkel rendelkező szitanyomási technika alapelvében máig használatos - ipari és művészi hasznosításra egyaránt alkalmas - változatát 1920-ban Berlinben mutatták be. Művészi grafika készítésére azonban először csak az 1930-as évek végén alkalmazzák amerikai művészek. Nyugat-Európában ennél később, a háború után fedezik fel német és francia művészek a benne rejlő lehetőségeket. E síknyomtatási technika lényege, hogy a keretre feszített szitavászonra különböző eljárásokkal: vegyi anyagokkal történő kifedéssel, kivágott sablonnal, fotókémiai eljárással teszi át a művész vagy segítője, a szitanyomó mester a kívánt ábrát, majd a szitaszövet kitakaratlan részein gumiléccel egyenletesen átnyomja a festéket a papírlapra. A több színből komponált szitáknál színenként újra megismétlik a műveletet.1 Igaz ugyan, hogy a szitanyomás fogalma szorosan kötődik a neoavantgárd mozgalmakhoz, maga a technika - bár nem korlátlanul - , de igen rugalmasan alkalmazható a különféle szemléleten alapuló, eltérő stiláris megközelítésű alkotások sokszorosítására. Bizonyos típusú műveket kitűnően lehet szitával reprodukálni. Ebben az esetben a művésznek nincs más dolga, mint hogy a szitanyomó mester rendelkezésére bocsássa az elkészült alkotását. Amikor a művész maga is szerepet vállal - például a sablon elkészítésével - a szitanyomás munkafolyamatában, sőt eközben születik az alkotás végleges változata, akkor az így létrejött művet a magyar terminológiában szerigráfiának nevezik. A szitanyomás egyik lehetséges, a technikából következő eredménye - amennyiben pontosan végzik a műveleteket - az, hogy a határozott kontúrok és vonalak mellett a klasszikus grafikai technikákkal mindaddig szinte elérhetetlen, a személyes kézjegyet teljesen kizáró, homogén felület hozható létre, körülbelül ahhoz hasonló hatást kiváltva, mint ami az akrillal teremthető meg a festészetben. Ezért alkalmazták és alkalmazzák előszeretettel olyan geometrizáló és nonfiguratív organikus, illetve geometrikus kompozíciók létrehozására, ahol az egyszerű, színes formák válnak az egyensúlyi helyzetek vagy arányrendszerek és a virtuális terek főszereplőivé egy ideákban élő, vizuális nyelv világának megtestesítőiként. Mégsem ezeknek a törekvéseknek a képviselői állítják reflektorfénybe ezt a technikát, hanem az amerikai pop art művészei az 1950-es és 1960-as évek fordulóján. A „vásárolok, tehát vagyok" lépcsőházi filozófiájára épülő fogyasztói társadalom 1950-es években induló, fiatal művészei, megunva a számukra már kevés lehetőséget tartogató, absztrakt expresszionizmust az amerikai hétköznapok tárgyi világához és 3
