Mazányi Judit: Egytől egyig szita. A Szentendrei Grafikai Műhely 30 éves jubileumi kiállítása, 2010. július 9 - augusztus 22. - PMMI Ferenczy Múzeum kiadványai 30. (Szentendre, 2010)
áramlatait előrejelző kiállítás a magyar művészeti életben is sok, indulatoktól sem mentes vitát kiváltó festészeti trendváltásnak egyik első megjelenése. Ezt követték már a magyar kortárs anyagra alapozva az új felvetés jegyében fogant kiállítások. A transzavantgárdnak, új eklektikának vagy új szenzibilitásnak elkeresztelt hullám szempontunkból fontos következménye lett a műtárgy egyediségének újbóli felértékelődése: az alkotó személyiség jellemző vonásait tükröző és direkt megnyilvánulásait rögzítő gesztusok szerepének megnövekedése, a személyes kézjeggyel történő közvetlen találkozás, ami elvileg ellentmond a szitanyomat sajátosságainak. Ez a változás azonban önmagában nem vetette viszsza a művészek körében a szita iránti érdeklődést.28 Az 1980-as évek miskolci Országos Grafikai Biennáléin jelentős számban találkozhatunk ofszet- és főként szitanyomatokkal, és a szentendrei műhelyben is ekkor készül a legtöbb lap. Sok egyéb - köztük művészetszociológiái - tényezőn túl ez annak is köszönhető, hogy a technika rugalmassága az expresszív gesztusok sokszorosítására is lehetőséget teremtett. A geometrizáló törekvések jelentős képviselőjének, Nádler Istvánnak a műhelyben készült lapjain látható, hogy a korábban síkkonstruktivista művészet szabályos formáival, homogén felületeivel dolgozó művész szitáin fellágyulnak a szigorú geometriai alakzatok a nagy, szabálytalan foltok és expresszív vonalak hatására. Aknay János munkáin kisebb-nagyobb gesztusvonalakból és foltokból sűrűsödik a háttérsík, míg Krizbai Sándor több művén eleve szabadon örvénylő gesztusokból teremtődnek a formák. Az 1980-as évtized végére egyfajta szélcsend, kiegyenlítettség jellemzi a magyar grafika helyzetét. Az új sokszorosító eljárások fokozatosan felszívódnak a magyar grafikai hagyományba, veszítenek újdonságértékükből, megszokott eljárássá válnak, párhuzamosan az egykor lázas neoavantgárd mozgalmak lecsillapodásával.29 Mindezek után a XX. század utolsó évtizedének rohamos műszaki fejlődése olyan új, digitális technikákra teremtett lehetőséget a sokszorosító grafika területén, mint az elektrografika, kompjutergrafika és kompjuter-print, ismételten új kihívások elé állítva a művészeket. Ezzel párhuzamosan a sokszorosított technikákat bemutató grafikai seregszemlék köre is bővült. Az 1991-ben induló győri Nemzetközi Grafikai Biennále itthon teremt lehetőséget a külföldön történt fejleményekkel való összevetésre. Már az első kiállítás anyagában a közvetlen nyomhagyásos autonóm grafikai lapokon túl, a szita mellett feltűnnek az újabb eljárások.30 Nem sokkal ezt követően jelentkezik 1994-ben a szekszárdi Színesnyomat Grafikai Triennále, mely kezdetben minden nem fekete-fehér nyomatnak bemutatkozási lehetőséget teremtett, majd 2003-tól egy-egy technikára fókuszálva kerül megrendezésre.31 Elsőként éppen a szitanyomat került terítékre, és ez, valamint a Képzőművészeti Főiskolán 1999-ben a művészi sokszorosító eljárásokat bemutató sorozat keretében rendezett kiállítás foglalkozott kizárólagosan ezzel a grafikai technikával. A miskolci Országos Grafikai Biennále most már korántsem egyeduralkodó szakmai fórumán az utóbbi években résztvevő művészek névsorán végigtekintve jelentős generációváltás figyelhető meg. A 2008-as kiállításon már azok a fiatalok vannak többen, akik számára a számos, különböző technikai eljárás olyan készen kapott lehetőség, mellyel kötetlenül kísérletezhetnek. A klasszikus technikák, mint a rézkarc, litográfia, linómetszet és az immár klasszikussá avanzsált ofszet- és szitanyomás32 csak az összkép arányában szorult vissza az újabb eljárások: a harmonogram, a tintasugaras nyomat, a digitális print, az injekt print, a szolár elektrográfia technikájával szemben. A technikákhoz már nem kötődnek olyan szorosan sem tartalmi, sem stiláris megközelítések, mint az a 1970-es és 80-as években még tapasztalható volt. Ahány mű, szinte annyi egyéni útkeresés rajzolódik ki. Amint Dobrik István katalógus bevezetőjében összegzésként írja, „a világ felrobbant egymásra visszavezethetetlen világokra, amelyek együtt élnek minden kapcsolat, vagy rangsor nélkül, mégis mindezek a világok egy világot alkotnak: azt, ahol jelenleg élünk."33 11
