Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Szemelvények a művészről szóló irodalomból
fekete, egyénített, kimozdított hiperbola; a minimális közlés remeke. A Golgota (1981) kvázi-figurákra utal a három asszony összefoglalt jelzéseivel. A Házak (1986) színkockáiban a derékszög az uralkodó, csak nagy nehezen találtam egy negyvenöt fokos szöget, meg egyetlen körívet ellenpontként csak, ebben a pedánsan kiszámított, mégis zaftos konstrukcióban. A katalógus színes reprodukción közli Balogh XVII. kerületi - 340 x 1515 cm méretű - uszodai mozaikját. A kiállításon ennek két terve közül nekem a fekete alapú, vörös, zöld stb. színek áthatásaival, kérdésekre válaszokat adó görbéivel konstruált fekvő Mozaikterv II. (1985-88) tetszett jobban. Itt aztán nincs többé szöglet, mint valamilyen fizikai könyvben a hullámmozgás interferencia-ábráján játszanak a görbék, ívek, érzésvonalak. A festő, saját magához mérten, ebben az absztrakcióban engedett a szigorúságából, és - elvégre Szentendrén vagyunk - a Dunára is gondolhatunk, a körmotívum pedig a Nap-korongot jelentheti. Alighanem a mozaiktervek egy kinagyított, átfogalmazott részlete a legújabb tábla, az Áramlás II. (1990), csak sötétebb, szárazabb és még érettebb. A kiállított absztrakt-konstruktivista tollrajzok a festő képeinek édestestvérei, mégis par excellence grafikák, kemények, tiszták, pengeélesek. Műtermének melléktermékeivel, a figurális rajzaival sem csalja meg szerelmét, a konstruktivizmust, és a félelmetesen jó rajzkészségével sohasem kérkedik. A Nővérek (1978), vagy a Vízparton (1984) tollrajzai nem stúdiumok. Mintha egy régi stíluskategóriát élesztene fel ezekkel Balogh: a novecentizmust. Keze nyomán olyan szokatlan, frappáns ez a - lehet, hogy akaratlan - posztmodern gesztus. Ennek a festőnek a munkáiban a hidegvérű ökonomizmus magától értetődően él együtt a lírával. Ez a paradoxon Balogh erőssége. A kiállítási vitrinek és a katalógus rekapitulálják a festőről szóló írásokat, megtisztelő, hogy a legelső, az 1967-es előszó az enyém. Rég elfelejtettem, most annál inkább vállalom, hogy egy „szentendrei neo-De StijL'-nek neveztem művészetét. Ebben a szöveggyűjteményben találtam egy ÉS-cikket 1974-ből - nem kisebb személyiség - BarcsayJenő írta. Tizenhét év előtti - voltaképpen - jóslata a legpontosabb, így kezdi Baloghról: „Életműve töretlen, egyetlen hang sem zavarta meg, ezért tudott maradéktalanul kiteljesedni." SZAKOLCZAY LAJOS: TÁJ-ÉS TESTMOTiVUMOK - BALOGH LÁSZLÓ MŰVÉSZETÉRŐL Szentendre csodálatos iskola volt: a szemlélődőt megtanította látni. Ahogyan Nagybányán, itt is - amannak igézetében és folytatásaként - táj és ember egybenőtt. Áthullámzott egymáson. A templomtornyok nem csupán az eget szúrták át, boldogságélményt - a hit boldogságát - kínálva a (magyar és szerb ajkú) népnek, de mert a szem, a szín, a forma így akarta - legkivált szolgálatosai, a megannyi festő -, ellentétező szigorúsággal a földbe is fúródtak. Korniss Dezsőtől Bálint Endréig, Vajda Lajostól Barcsay Jenőig tudta ezt minden klasszikus. Még az is, aki nem föltétien a konstruktivizmus, mint megváltó - a huszadik századi művészetet ugyancsak megpezsdítő - eszme felé vette az irányt. Hiszen evvel a „billentéssel" - tükörképnek is nevezhetnénk, ha a földbe fúródó toronynak volna látható folytatása - a város szerkezete, házfalainak égő némasága, a zugok, boltívek, hajlatok, tetők, lépcsők artisztikus homálya aktivizálódott. Munkába fogta a szemet, a kezet, az érzékelés motorjává tette a képzeletet. Motívumok egész sora kelt így életre, hogy - sok-sok egyedi megközelítés-kimunkálódás nyomán általánossá válva - kifejezője legyen egy világképnek, egy érzésnek. Akár a modern magyar művészet - legalábbis Vajda és Korniss erre törekedett - kozmoszának is. Amely legkisebb értéktermő gesztusában - lásd a couleur locale fölszikrázását - ugyancsak egyetemességre tört. És BarcsayJenő kemény fegyelmű zárkózottsága, munkamorálja, anyagszeretete, statikusságukban is forrongó alakjainak-bábuinak életessége (testhálóikban a táj - az új és ama régi [Erdély] - bordázata feszült), a vászon drámai mélységéből is kitetsző arány, rend, harmónia, a színválasztás tüze, melankóliája és véghetetlen keserűsége (fekete) is mind-mind hatással volt a követőkre. Legkivált arra a két festőművészre, akik Barcsayban mesterüket tisztelhették. A két őshonosról, Deim Pálról és Balogh Lászlóról van szó. (Az értéktermő hullám természetesen továbbrezgett - nem itt a mód kifejteni, hogy miképp -, és valahol Aknay Jánosnál kötött ki.) Deim is és Balogh is úgy nézett föl az utolérhetetlen példaképre, hogy az alaptörvényt - konstruktivitást, mint létesszenciát - megtartva, de valamelyest elfordult tőle. Deim a bábukat, sokszor vonalas angyallá téve, kiszabadította testbörtönükből (nem szobraira értem a „nyitást"!). Amennyire lényei absztrahálódtak, annyira különböznek is Barcsay alakjaitól. Fenségük a teremtett, a sajátos motívumoktól átlégiesített közegben még inkább kitűnik. 17
