Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Balogh László: Curriculum vitae. Egy lokálpatrióta vallomása
CURRICULUM VITAE Egy lokálpatrióta vallomása Közeledve nyolcvanadik évemhez, egyre gyakrabban emlékezem gyermekkoromra. Ha igaz, hogy a gyermekkor meghatározó az ember egész életére, úgy reám ez sokszorosan érvényes. Gyermekkorom a 30-as évek Szentendréjén telt el. Az akkor még csendes Duna-menti kisváros lélekszáma a jelenleginek egyharmada volt. Mindenki mindenkit ismert, a kor erkölcsének és szokásainak megfelelően szeretetteljes családi légkörben éltünk. Apám szintén itt született, egy hétgyermekes iparoscsaládban, közülük egyedül 6 lett „nadrágos" ember, tanító. Az iskolában szigorú, de igazságos embernek tartották. Városszerte nagy tiszteletnek örvendett. Tevékeny, közösségi ember, igazi „néptanító" volt. Az emberek mindig bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal. A helyi cserkészcsapat parancsnokaként negyedszázadon át nagy népszerűségnek örvendett. Évről-évre szervezte nyaranta a nagytáborokat, főként iparos és gazdálkodó fiatalokból álló csapatát 1933-ban a Gödöllői Jamboree-ra is elvitte. Emlékezetesek a Szent István-napi víziparádék, mikor sípszavára ötven vízicserkésze a Dunán „eszkimót" csinált... Amikor már felcseperedtem, bátyámmal és velem sokat kirándult. Nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy ilyen gyönyörű helyre születtem és mert élménygazdag, szép gyermekkort adott. Éltem a szentendrei gyerekek akkor még gondtalan, boldog életét. Játszottam én is a Bükkös-patakban, később a Dunán, „farkaskölyökként" pedig sokat kirándultunk a Pilisben. Erre az időszakra esett, hogy a nemrég alakult Művésztelep néhány festője, közöttük az én későbbi rajztanárom, Bánáti Sverák József a várdombi templom freskóit festette. Mint kis ministráns, naponta láttam és csodáltam, hogyan alakul a falkép. Talán innen eredeztethető a festészet iránti érdeklődésem. A kisvároshoz hozzátartozott egy-egy festő alakja. Az első gimnáziumot 1940-ben itt, Szentendrén kezdtem. Kitört a háború. Édesanyám súlyos asztmával küszködött. Bátyám internátusba került, Esztergomba, én pedig a kőszegi katonaiskolába. Köztudott, hogy oda csak magas rangú főtisztek és olyanok gyermekei kerültek, akik az első világháborúban kitüntetéseket szereztek. Az én Apám pedig még katona sem volt... Korábban egy Szentendrén lakó tábornok fiait tanította, aki segített Kőszegre kerülni. 1941 szeptemberében felvettek a második évfolyamra. Eleinte hiányzott az otthon fészekmelege, de rövid idő alatt sikerült a már összeszokott évfolyamba beilleszkednem. Évek múltán egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a kőszegi katonaiskola az én időmben (1941-44) ugyanolyan kitűnő volt, mint a gimnáziumok szerte az országban. Itt is sokoldalú, művelt fiatalokat neveltek, kiváló tanárokkal. Különös hangsúlyt fektettek a testnevelésre és a sportra. Nem véletlen, hogy csak a mi évfolyamunkból több élsportoló és két olimpiai bajnok is kikerült a későbbiekben. Az iskola többhektáros ősparkjában minden megtalálható volt. Főépület a hálótermekkel, tanépület, zeneépület, kórház, sportpályák stb. - Már javában folyt a háború, de mi itt nem sokat éreztünk belőle. Úgy éltünk, mint egy inkubátorban. A katonás fegyelem, a rendre nevelés a tizenéves gyerekeknél megtette hatását. Szívesen emlékezem az itt töltött évekre. Azok, akik idejártak, a háború után, bárhová kerültek az élet különböző területein, többségében megállták a helyüket. 1944-ben végeztem. Ősszel már a keleti országrészen volt a front. November végén rádiófelhívás hangzott el, hogy a Kőszegen ebben az évben végzettek december 1 -re vonuljanak be a soproni hadapródiskolába. A leventékhez hasonlóan a katonaiskolásokat is Németországba menekítették. Éjszakánként a torkolattüzek már Pest alatt látszottak. A rossz hírek, a menekülési pánikhangulat hatására szüleim úgy gondolták, Sopronban biztonságban leszek... Édesapám elkísért Sopronba, ott beöltöztettek minket és december 3-án megindult velünk a szerelvény. Először Odera-Frankfurt mellett egy barakktáborba, majd néhány hét után a szudétanémet Egerbe, ugyancsak barakktáborba vittek (ma Cheb). Kemény tél volt, de az időt alaki kiképzéssel („jobbra át, balra át"-tal) töltöttük. Virágvasárnap délben légiriadó volt, futólépésben kirohantunk a közeli kiserdőbe, alighogy kiértünk, óriási szőnyegbombázás jött. Kiderült, hogy a közelben egy földalatti repülőgépgyár volt. Megmenekültünk. Ezután a tábort délebbre, Aussigba telepítették át. Az amerikaiak közeledtére rajokra osztottak minket és vonattal délebbre vittek. Az angol vadászgépek rendre kilőtték a mozdonyokat, mi szétspricceltünk, az utat gyalog folytattuk tovább. Május 3-án estünk amerikai fogságba. Mi ugyan nem voltunk harcoló alakulat, de - úgy látszik, az aranygombos magyar katonaruha miatt - kíméletlenül begyűjtötték
