Csukovits Anita (szerk.): "Memento mori". A PMMI Tragor Ignác Múzeum"Memento mori"állandó kiállításának foglalkoztató füzete (Szentendre, 2009)
VIII. Öltözködés, viseletek a 18. században A 17. század második felétől kezdve az európai divatot is a francia udvar irányította, meghatározta a formákat, az anyagokat, a színeket, és az európai udvarok követték az újításokat. Mária Terézia azonban ellenállt a francia módinak és szabályozni kívánta még az arisztokrácia öltözködését is. A francia divat azonban Bécsben is tért hódított, legfeljebb a hölgyek kevésbé tették közszemlére bájaikat. A királynő az alsóbb osztályok ruházkodását rendeletekkel óhajtotta kordában tartani. A magyar arisztokraták nem utánozták a francia udvar divatmajmolását, a magyar viselet lassan, fokozatosan változott. A tradíciókhoz való ragaszkodás és a nyugati divat jelenléte a férfi és női viseletén is megmutatkozik: a férfiöltözék textíliája többnyire a korábbi századokban is kedvelt posztó maradt, a ruhadarabok is tradicionálisak, szűk, sujtásos csizmanadrág, zsinóros dolmány és szőrmével szegett rövid mente. Ezek nyilvánvalóan a magyar huszárság öltözékének hatására alakultak át, katonás külsőt kölcsönözve az uraknak, akik egyenruhához hasonlító nemesi viseletükhöz zsinórövet hordtak, és szablyát kötöttek oldalukra. Megirigyelte a polgárság is ezt a tetszetős viseletét, bár ezt több rendelet szabályozta. Főuraink átvették az arisztokráciát jelképező paróka divatját, de nem fosztották meg magukat a magyar férfi ékességétől, a pödrött bajusztól sem. Az uralkodó osztály asszonyai sokkal inkább hódoltak a francia divatnak: selyemből készíttették el a női udvari viseletét: a csípőre helyezett, két oldalra kiszélesedő kosarakkal alakították a szoknyákat, fölöttük a háton hajtásokkal bővülő, elöl szétnyíló kabátot hordtak. Ünnepi alkalmakkor a korábbi századok hagyományaiból táplálkozó magyar díszviseletben pompáztak, erről tanúskodnak a korabeli portrék is. A magyar ruhák textíliája is igazodik az aktuális divathoz, színes virágos selyemszövetből varrták azokat, kötényük csipkeszegélyű, vagy csipke. A színpompás ruhákhoz a korábbi hagyományhoz igazodó arany csipkés főkötőt illesztették fejükre az asszonyok. A 18. századi polgárosodás ékes bizonyítéka, hogy a gazdag polgárasszonyok ünnepi főkötője is hasonló. Valószínűleg a 18. századi betelepítésekkel érkező német ajkú lakosság hozta magával saját német viseletét, és ehhez ragaszkodott - céljuk az volt, hogy megkülönböztessék magukat a másiktól, és tradicionális viseletűk segítségével tartsák életben nemzeti öntudatukat. A férfiak öltözékében nagyobb volt a különbség: a magyar nemes és polgár szűkszárú nadrág, csizma, mente, dolmány együttest hordott, a német cipőt, térdnadrágot, mellényt és bőszárú kabátot. A francia forradalom változásokat hozott a viseletekben is: eltűnt a térdnadrág (coulotte), divatba jött a hosszú pantalló, eltűntek a rizsporos parókák és a hajköltemények. Az emelt derekú, lenge textíliából varrott könnyű ruhácska, melyet empire-vonalúnak nevezzük, csak szűk körben vált ismertté. A 19. század elején, a nemzeti ébredéssel együtt újra a magyar elemek váltak a viselet meghatározó elemeivé. A paraszti öltözet a 18. században még nagyon egyszerű, alapdarabjai a vászon ing-gatya, illetve az ing-pendely-szoknya-kötény együttes. A ma ismert díszes népviseletek a 19. században kezdtek kialakulni. A váci polgárok ruházatában is élesen elkülönült egymástól a német és a magyar viselet. A magyar férfi ruha ing, selyem nyakravaló kendővel, zsinóros posztódolmány és nadrág, prémszegélyes mente együttesből állt, melyet csizma egészített ki. A fejrevalók terén nem állapítható meg egyértelmű trend, háromszögletű kalapot, süveget és kötött bojtos pamutsapkát egyaránt hordtak. A német viselet alapja a térdnadrág és ing összeállítás, mellénnyel kiegészítve, míg a lábravaló kötött harisnya volt cipővel. Szintén német polgárokhoz köthető egyfajta hosszú, lefelé bővülő, ujjas köpeny használata. A női viselet a férfiakénál jóval változatosabb képet mutat, életkor, családi állapot, társadalmi helyzet és a divat egyaránt hatottak az öltözködésre. A csíkos, vagy virágmintás ráncolt hosszú szoknya, fehér vászon köténnyel, kereknyakú, ráncolt, fodros kézelőjű vászon inggel, szűk pruszlikkal és vászon főkötővel a mindennapokban is gyakori volt. A női fejrevalók legáltalánosabb darabja a több darabból szabott fehér vászon-néha csipkés-főkötő volt. Főleg idősebb asszonyok fejrevalója volt az a 2-3 méter hosszú, bokáig érő fekete selyem fejkendő, amit az áll alatt keresztezve viselhettek. A korabeli divatos lábbeli magas sarkú, keskeny orrú, színes bőrből varrott, flitterrel, szalagcsokorral, fémszállal díszített volt. Az elhunytak különleges öltözete volt a hosszú, hátul nyitott „megholt ember köntöse".
