Csukovits Anita (szerk.): "Memento mori". A PMMI Tragor Ignác Múzeum"Memento mori"állandó kiállításának foglalkoztató füzete (Szentendre, 2009)
XI. A BAROKK ÉS A HALÁL A végtisztesség, bár a rítus fő elemei évszázadok óta állandóak, koronként más és más, összefüggésben a halálról vallott eszmék változásával. A késő antik és kora középkori keresztény felfogás szerint más halál várt a keresztényekre és a pogányokra; úgy vélték, hogy míg a pogányok teljesen megsemmisülnek, addig a hívők csak elalusznak, s a feltámadást követően a Paradicsomban ébrednek fel. A kereszténység korai századaiban még csak szimbolikusan van jelen a halál az ábrázolásokon. A 12. századtól kezdődően, Máté evangéliuma hatására kezdett elterjedni az az elképzelés, hogy a végítélet alkalmával Krisztus mint bíró a jó és rossz cselekedetek mérlegelése alapján dönt. így az egyes ember felelőssé vált életéért és haláláért. A 14. századtól a halál egyre fontosabbá vált, s a lélek megítélése már a haldokló ágyánál elkezdődött, a tusakodó ember végső önvizsgálata alapján. Az ars moriendi, a meghalás művészete vált a leglényegesebb próbává, melyre az ember egész életében készült. A korban gyakori járványok széles körben tudatosították a földi lét sötét végpontját, melyet alig enyhített a túlvilágba vetett hit. Nem véletlen, hogy a halálképzetek közt ekkor kapott kiemelt helyet a mindenkin egyformán diadalmaskodó csontváz. E korból származnak az első haláltánc-ábrázolások is. Az aratás nyilvánvaló szimbóluma, a kasza a 14. századtól kezdődően lett a halál attribútuma. A 14. századtól találhatók halál- és halottábrázolások síremlékeken is. A reneszánszban a felerősödő éntudat, a természettudományok fejlődése, az emberi test működésének jobb megismerése kezdte megingatni a túlvilágba vetett hitet. Mindez a földi élet felértékelődéséhez vezetett, mely a gyászszertartásokban is kifejezésre jutott; az elhunytról szólt. A reneszánsz alkotások leggyakoribb halálszimbóluma a múló időt jelző homokóra. A 16. századtól ismét előtérbe került a halálgondolat; az önmagával és a világgal meghasonlott manierizmus pszichikai beállítottsága, az új keletű anatómiai érdeklődés, a kor nagy háborúi, az ebből kiindulva létrejövő páratlan jámborsági hullám, s a kialakuló ellenreformációs propaganda egyaránt táplálták. A barokk eszmeiség már valósággal tobzódott a halállal kapcsolatos jelképekben. A katolikus ellenreformáció eszköztárában, a félelem és reménykeltés eszközeként, didaktikus célzattal jelent meg a halálgondolat. A földi élet hiábavalóságát és a lélek örök életét hirdették. Céljuk eléréséhez, a tömegek megnyeréséhez pedig hasznosították az irodalomban és a képzőművészetben már ismert halálképeket, Vanitas (a földi élet hiábavalóságára utaló) szimbólumokat. A koponya, a csontváz szinte kegytárggyá lépett elő, s elborította a sírokat. Egész kápolnák falait töltötték meg különböző alakzatokba rakott koponyákkal, lábszárcsontokkal, csontvázakkal. A nyomdák ars moriendi traktátusokkal, prédikációkkal, ponyvákkal árasztották el a piacot. Az ars moriendi, vagyis a meghalás művészete a haldoklók lelki gondozását segítő rövid, irodalmi igényű könyvecske. Lényeges elemei: elmélkedések a halálról, vigasztalások, figyelmeztetések a bűnbánatra és a hit megerősítésére, imádságok. A halálra készülő ennek szellemében intézte el hátramaradt ügyeit, békült ki haragosaival, búcsúzott el családjától, gondoskodott lelki üdvéről az egyháznak tett adományok révén. Montaigne francia filozófus szerint „filozofálni nem más, mint megtanulni a halált". A16. századtól kezdődően jelentek meg az anatómiailag pontos halott-ábrázolások is. Egyre szaporodtak a memento morik, s soha nem volt ilyen változatos az ember viszonya a halálhoz, mint a barokkban. A barokkban lett népszerű a virág, a virágkoszorú mint képi metafora. A virág, mely már a Szentírásban a múlandóság szimbólumaként jelent meg, ekkor került az evilági dicsőség jelei közül a Vanitas szimbólumai közé. Az ekkor megszülető és kiteljesedő csendéletfestészetben a virág nélkülözhetetlen elemmé vált. A váci domonkos kripta koporsóinak színeiben és díszítésében is megjelenik a barokk halál-szimbolika. A feketével, vagy szürkével tört, inkább fáradt, mint harsány színek nem az életörömöt testesítették meg. A barokk korszellem és a hagyományos keresztény színszimbolika valamennyi, a koporsókon megjelenített színt kapcsolatba hozta a gyásszal. A gyermekkoporsók színei közül a fehér az ártatlanságra, a zöld a feltámadásra, a reményre, a kék a földi szférához tartozó angyalokra utalt, míg a felnőttkoporsókhoz használtak közül a fekete és a szürke a gyász és a halál, a barna és az okkersárga pedig a föld és az alázat színe volt. Gyakori ábrázolás a koponya, stigmák, lábszárcsont, homokóra, ásó, kapa, kasza, eltört, vagy kialudt gyertya, melyek halálszimbólum jellege magától értetődő. A virágok, immár csokorban, koszorúban, fonatban mint a múlandó szépség jelképei kerültek a koporsót díszítő motívumok közé.
