Kolozsváry Marianna (szerk.): Korniss Dezső 1908 - 1984 gyűjteményes kiállítása 2008. szeptember 13 - november 16. Szentendre, MűvészetMalom (Szentendre, 2008)
Kolozsváry Marianna: Ars poetica fuvolával
KOLOZSVÁRY MARIANNA Ars poetica fuvolával Sárguló papírra vetett rajz, egy fuvolázó fej, vékony vonalakkal, halvány foltokkal, a vajdai konstruktív szürrealizmus jegyében megálmodott, pókfonálból kanyarított csodalény. Bajuszos, sípon játszó Polüphémosz, légiesen lebegő, éteri alak. A Tücsöklakodalom groteszk világának egyenes ági leszármazottja, a háború utáni kizökkent, kornissi világ letisztult vonalhalmazzá kristályosodott látomása. Korniss fejábrázolásain szinte mindig feltűnik önmaga, vagyis áttételesen saját festői hittétele. Korai fejkompozíciói antik jellegükkel az ideális emberképet testesítik meg, egyfajta örök humanizált jelet, míg a szentendrei első korszak mikrokozmosz-fejei az ember és világa harmonikus kiteljesedését dicsérik. Az tllumináció sorozat az önmaga arcmására komponált szellemi és lelki víziók tükre, konstruktív fejeiben pedig megleljük szigorú arányérzékét, ugyanakkor franciásan könnyed eleganciáját. E fuvolázó fejben is önmagát jeleníti meg. A Vajda Lajossal a népművészet irányában új utakat kereső, a „békanyálas piktúrával" szakítani akaró művészt, aki Bartók és Kodály nyomán az ősi, népi motívumokhoz nyúl vissza, hogy forradalmat hozzon a magyar képzőművészetbe. Hírős betyárok legendája dereng e vastag szemöldökű alakban vagy a nagybajuszé parasztemberek évszázados bölcsessége. Vonalaiban kirajzolódik a pásztorok zenéje, a népdalok ritmusa, a népművészet egyszerű szépsége, minden, amit Korniss fontosnak vélt integrálni piktúrájába, hogy az ősit a modern nyugat-európai festészet erejével ötvözze valami sajátosan magyarrá. Korniss lételeme az ellentétek közti finom egyensúlyozás. Mint a pille ujjakon játszó fuvolázó, olyan hetyke könnyedséggel, virtuozitással ölti egybe a tradíciót a merész újítással, a népit az avantgárddal, az álmok diktálta szövevényt a konstruktivitással, az elementárist a racionálissal. Megfogalmazásaiból árad a származásából fakadó székely, szűkszavú derű, valami spontán vitalitás, mely ellenpontozza a keserűséget, a lemondást, a drámát, egy nélkülöző zseni hányatottságát az 1940-1950-es évek fordulójának szocreál Magyarországán. Bálint Endre úgy jellemezte, hogy művein még az élet drámai oldalait is úgy tálalja, mint a jóságos postásbátyó, aki a gyásztávirat mellé is megereszt egy halvány, együttérző mosolyt, hogy a tartalma talán még neki se fájjon annyira. 14