Klemmné Németh Zsuzsa: Szőnyi Művek újra itthon. Szőnyi István (1894 - 1960) művei Szőnyi Zsuzsa gyűjteményében. Kiállítás Szőnyi István Emlékmúzeum megnyitásának 40. évfordulóján - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 19. (Szentendre, 2007)
Az öreg révész SZŐNYI MŰVEK ÚJRA ITTHON Szőnyi Zsuzsának és férjének Triznya Mátyásnak 1949 februárjában, harmadszori nekifutásra sikerült átlépniük a magyar-osztrák határt. Úgy érezték, hogy vállalniuk kell a kockázatot, nekivágni az ismeretlen világnak, azzal a tudattal is, hogy talán sohasem térhetnek vissza hazájukba. A rövid grazi kitérő után „...Matyival egy szál ruhában, mint borzas menekültek csöppentünk bele a világ közepébe, Rómába.” — fogalmazta meg Szőnyi Zsuzsa emigrálásuk történetét tömören. A kaland már majdnem hatvan éve tart. A fiatal házaspár igazi római polgárrá vált, de az itthoniaktól sohasem szakadtak el teljesen, köszönhető ez az intenzív levelezésnek. Zsuzsa és édesanyja voltak a vérbeli levélírók, életelemükké vált a mindennapok eseményeinek írásba foglalása. A kis, jelentéktelennek látszó történések rögzítése által, ha önkéntelenül is, de beemelték életüket az írott történelembe. Zsuzsa szavaival: „így a legsztirkébb esemény is színt kap, és a régi leveleket olvasva elcsodálkozunk, hogy tulajdonképpen milyen érdekes, izgalmas, mulatságos volt az életünk.” Nemcsak levelek jöttek-mentek, hanem fotók is, bár azokkal sok probléma akadt. THE WORKS OF SZŐNYI ARE AT HOME IN HUNGARY AGAIN It was in February 1949, for the third trial, that Zsuzsa Szőnyi and his husband, Mátyás Triznya could pass the Hungarian-Austrian border. They felt they should take the risk of launching into an unknown world even if they might not be allowed to return to the country. After a short detour in Graz „... Matyi and me with nothing but a suit of clothes on as shaggy refugees dropped in the middle of the world, Rome” — worded Zsuzsa Szőnyi concisely the story of their emigration. The adventure has been lasting for as long as sixty years. The young couple became real Roman citizens though - owing to the intensive correspondence - they never tore themselves from their beloved in Hungary. It was Zsuzsa and her mother who were real letter-writers; writing about the everyday events became part of their routine. Through fixing the small, seemingly insignificant happenings, they lifted their life into written history. In Zsuzsa’s words: „This way even the most boring event gained some colour, and reading the old letters we are wondering how interesting, exciting and funny our life was.” Not only letters but also photos kept coming and going though, as for the photos, there were a lot of problems with them. 3
