Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
fogását követve az antikvitás végét „a kiválóságok pusztulásáéban (Ausrottung der Besten) látnánk. Az idealizált antikvitás végét pedig két nem antik minőség okozta volna: a kereszténység és a barbárok. Mindaz tehát, ami keresztény és barbár, már a középkor. II. Lehetséges-e pozitív képet rajzolni Bizáncról, a bizánci világról? Tehetjük fel szükségszerűen a kérdést. Igenlő válasz esetén azonban más princípiumokból kell kiinduljunk. Már az előzőekben idéztük A. Heisenberg és G. Ostrogorsky meghatározásait, amelyek egyértelműen utalnak a bizánci világ hellenisztikus és római gyökereire. A bizánci világ államisága és jogrendje egyértelműen római örökség. A késő-antik mediterrán birodalom azonban fokozatosan a VII. század közepére elgörögösödik. Nagy Justinianus (527-565) után ugyanis a birodalom részenként elveszíti nyugati területeit, az így kialakult földrajzi keretek között ugyanakkor a görögség jut vezető szerephez, végül is az iszlám hódítás (638) után a keleti területek, első sorban Szíria (638) és Egyiptom (649) elvesztése következtében a birodalom Kis-Azsia és Európa azon részére szorult vissza, ahol is a görögség történelme kezdete óta őshonos volt. Ettől fogva nyelvében és népében görög (hellén) ez a birodalom. Végső soron hellenizmusnak tarthatjuk mindazt, ami ezt a birodalmat Nagy Sándorhoz kötötte. Ebben az értelemben a Földközi-tenger medencéjét magában foglaló univerzális birodalom gondolata is Nagy Sándor hódításaiban gyökerezett. Végső soron a nagysándori hagyományokra megy vissza az istenkirályság (Gottkönigtum), annak megkeresztelt bizánci formája is. Nem járnánk messze az igazságtól, ha Julius Caesar és Augustus politikai, hatalmi ideálját a nagysándori monarchiában látnánk. Az viszont mindenképpen világos, hogy a köztársasági hagyományokat nyíltan tagadó egyeduralom (monarchia) a principatus után a diocletianus-i reformokat és a constantinus-i fordulatot követően éppen a bizánci császáreszmében fog kiteljesedni. Kétségtelen, hogy Bizáncban, de már a kései antikvitásban, sőt a római császárkorban nem működtek a köztársaságkor ideái. Ez az uralmi forma ugyanis már Augustus uralkodása (Kr. e. 27-Kr. u. 14) idején monarchia (egyeduralom), amelynek késő-antik, bizánci formája a diocletianus-i reformokat követően a constantinus-i fordulattal született meg. A monarchia legnagyobb gondja a hatalom állandóságának biztosítása, amelyre kezdettől fogva a választás, az adoptio, illetve a családon belüli, vér szerinti örökítés volt a lehetséges megoldás. Minden más, nem törvényes, illegtitim uralom usurpatio vagy tyrannis volt. Ez a hatalom már kezdettől fogva nem evilági hatalom, mondhatni isteni, keresztény formában az Istené volt. A késő-antik, bizánci világ hagyományai azonban a hellenizmus és a romanizmus mellett egy harmadik tényezőben gyökereznek, és azt Ernst Kornemann10 nyomán iranizmusnak nevezzük. Ezúttal csak egyik elemét emeljük ki az említett iranizmus kérdésének. Nem is annyira a hasonlóság, mint inkább az ellentét síkján vizsgáljuk a kérdést. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a görög politikai gondolkodás öntudatosulásának pillanatától fogva a görög (római) szabadság ellentétpárja a perzsa szolgaság. Tulajdonképpen az ókoron és a késő-antikvitás korán Herodotos óta vörös fonálként húzódik végig a perzsákkal vívott küzdelem. Mondhatni ez egy ezer esztendős, generációról generációra átörökített „világháború”. A perzsa-görög (római) ellentétben kifejezésre jutott a Kelet és 10 Kornemann, E., Die römische Kaiserzeit. In: Einleitung in die Altertumswissenschaft. Hrsg. A. Gerke und E. Norden. 1914. Bd. 3. Vö. Uö., Zwischen zwei Welten. Die Spaetantike. In: Gestalten und Reiche, é. n. 367-402. 639
