Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
(vö. a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete által, 1938-ban kiadott rekonstruktív térképpel, amely a lecsapolás előtti állapotokat mutatja), így az ott lakott állattartóknak nem kellett nagyobb távolságokat megtenniük a legeltetés során. Úgy tűnik, hogy Boromisza a Hortobágyon részben felfedezte magának azt a kissé idealizált képet, amelyben ázsiai múltunk és ázsiai fajtánk valamiféle emlékét sejtette, írásaiban, nemcsak a most bemutatott kéziratban is érezzük nagy ázsiai filozófusok és a buddhizmus hatását. A székely-magyar rovásírás mintájára (?) megalkotott magának egy olyan írásrendszert, mellyel egyes képeit is szignálta (máig megfejtetlen). Tény az, hogy honfoglaló őseink nomád, „törökös-iráni” életformában élve érkeztek a Kárpát-medencébe és a legkorábbi (9-10. századi) sírleletekből ismert embertani típusaink között is a legjelentősebb számúak a turániak. Megállapíthatjuk, hogy Boromisza hortobágyi tevékenységét nem lehet valamiféle „magyarkodásnak” tekinteni. A pusztában szabadnak érezte magát és igyekezett megnyerni némely kortársát is arra, hogy ott vele együtt dolgozzon, alkosson. Ilyen művész azonban alig akadt. Az ottani életkörülményeket nem szívesen vállalták. Ilyen volt Káplár Miklós és Maghy Zoltán, aki egy ideig ott vele működtek. Ritka jelenség volt ez, és az is, hogy Jeney Irmával együtt tanulmányozta a pusztai életet (megfestette ott arcképét is 1929-ben"). Magam először a Hortobágyot még közvetlenül Magyarország hadbalépése előtti napokban kerestem fel 1941 nyarán Nagyváradról, de korom és időm csekélysége miatt természetesen nem kaphattam megfelelő képet róla. Az eredetileg még a 17. században épült, de utána kétszer is átépített csárda akkor eléggé elhanyagolt képet mutatott. Az ivóban szalmafonatú csillár alatt és Nagybányai Horthy Miklós ottani látogatására utaló emléktábla mellett, egyetlen pásztor sem tartózkodott. Délibábot még láttam. A második világháború után a puszta eléggé zilált és gazdátlan képet mutatott. Mint ismeretes, az 1950-es évek elején a Hortobágy az oda kényszermunkára telepített „osztályidegenekről” híresült el, de azt már kevesebben tudják, hogy a második világháborúban hadifogolytábor (meg vele együtt temető) is létesült Mátán. Ami a jóval korábbi időket illeti, Boromisza iratai között utalást találtunk arra vonatkozólag is, hogy kapcsolatot tartott a puszta akkori régészével, Sőregi Jánossal, aki egyébként maga is nagyra becsülte festői munkásságát. Sőregi, mintegy annak szakmai utódaként, Zoltai Lajos régészeti munkáját folytatta. Mindketten a hortobágyi halmokat kutatták elsősorban. Jóval később, a leningrádi aspirantúrájának sikeres befejezése után, Gazdapusztai Gyula ősrégész kapott állást a Déri Múzeumban, ahol elsősorban Sőregi-hagyatékát rendezgette és távolabbi tervei között a még fel nem tárt halmok kutatása szerepelt. Azonban Szegedre történt távozása, majd korai halála megakadályozta tervei megvalósításában. A Hortobágy régészeti tekintetben nem maradt gazdátlan: Mesterházy Károly,11 12 majd pedig Módy György, az ott elpusztult, egykori települések kutatásait vették kézbe. Sajnálatos módon megszakadtak azonban a Magyarország Régészeti Topográfiája nagyszabású sorozat hajdú-bihari munkálatai és a vonatkozó kötet megjelenésére sem került sor. így a Hortobágyra vonatkozó régészeti térkép sem lett közzétéve. Kiemelkedőnek és feltétlenül megemlítendőnek tartjuk az árkusi temetőnek (Hortobágy - Árkus), Balmazújváros határában, egy rendkívül gazdag, késői avar fejedelmi nemzetségi temetőnek a megtalálását, illetve a sírok mintegy felének a megmentését - feltárását 1954-ben, amelynek a teljes 11 Révai Új Lexikona III. Babits Kiadó, Szekszárd, 1998. 363. Név nélkül. 12 A mai Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a tatárjárásig. In: Komoróczy Gy. (szerk.). Hajdú-bihari kéziratos térképek. Debrecen, 1972(1970). 159-190. 618
