Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Kürti László: Idegen hantok alatt
lektálják a bevándorlók kultúráját, a magyar identitást. A kivándorolt magyarságnak vannak speciálisan magyar temetői, melyet az elsőgenerációs családok hoztak létre (Békevár, Kaposvár, Árpádhon), és a későbbi generációk is használtak. Az ilyen temetők mellett a házilag készült sírkövek, valamint a fejfák, jellegzetesen mutatják az észak-amerikai magyarság kultúráját. Az első periódus kötődik ahhoz a nagy kivándorláshoz, amiről már az úttörő munkák is szólnak, tehát az 1880 és 1920 közötti nagy hullámhoz. Ebben az időszakban találunk valójában elszigetelt magyar temetőket, és főleg a kis farmertelepeken és bányafalvakban etnikus jegyeket felmutató temetőrészeket és sírköveket. A feliratok többségében mind magyarul vannak felvésve, amelyen sajátságos jelzőként jelenik meg a szülőhely és a megye együtt. Az idegen hantok alatt felirat New York és New Jersey temetőiben (Lackawanna, Franklin, Lodi) bukkan fel egyedi toposzként, annak ellenére, hogy a kivándoroltak körében általánosan ismert volt az „idegen földben” való eltemetés formulája. Ritka, de megtalálható az egyedi díszítésre való törekvés is, ami egy-egy közösségnél, vagy korcsoportnál válik csak kiterjedt etnikai szimbólummá. Ekkor még él a fejfa állítás szokása a református vallású kivándorlók körében. Érdekes példákat lehet ebből a korszakból citálni arra, hogy a kelet-európai bevándorlók azért a többségi WASP kultúrától mennyire elkülönülten éltek, mivel találunk temetőket, ahol románokkal és szlávokkal (főleg szlovák és ukrán) osztották meg temetőiket. Itt is érezhető azonban egyfajta etnikai proximitású szolidaritás: a magyar családok sírjai egymás közelében helyezkednek el a más etnikumú síroktól távolabb. Az 1920-as évekig jellemző a sírköveken a verses feliratok (Halandó nézz-e fejfára, Szüleim kérlek titeket, stb.). Ez a szokás kevés helyen található, és az 1940-es évekre teljesen eltűnik. A második periódus a két világháború közötti, majd közvetlen a második világháború utáni kivándoroltak megjelenéséhez köthető. Ez azonban már egy társadalmi és gazdasági változást is jelez: az asszimilációt és az öregamerikás családok közötti szorosabb kötelékek megszűnését is. A második és harmadik generációval megszűnik a temetők izoláltsága, egyre több etnikum keveredik egy temetőn belül, újabb temetőket vesznek használatba. Ekkor a jellegzetes magyar szimbólumként számon tartott fejfa már elvétve kerül felállításra, a sírkövek és feliratok már vegyesek, vagy teljesen angol nyelvűek. Már ekkortól megfigyelhető a később már általánossá váló szokás, hogy a magyarul felvésett bevándorló szülők neve és évszámai mellé már odakerül az angol „mother” vagy „father” szó. A harmadik szakasz már a teljes beolvadás szakasza, amikor az észak-amerikai magyarság utolsó nagy hullámként feltöltődik az 1956-os menekültek seregeivel. Ebben a szakaszban a fejfa már teljesen megszűnik, illetve véletlenül felbukkan, mint a vallásos élet revitalizációs szimbóluma, de - jellemzően - főleg értelmiségi családoknál. A sírköveket már csak elvétve díszítik magyar jellegzetességek, a nyelvhasználat pedig a teljes amerikanizálódásra utal. Mindhárom szakaszra utaló jellegzetesség a hibásan, vagy hiányosan felvésett magyar név. Az első szakasz nyelvtani hiányosságai utal úgy az öregamerikások iskolázatlanságára, mint a nem magyar sírköves mesterek keze nyomára. Ez nyilvánvalóan nem a család igénye szerint készülhetett, hanem a hibás értelmezett „furcsa” név miatt. Hasonló hibák természetesen általánosak azokban a korábbi temetőkben is, ahol szinte minden sírkő még magyar, de a más nemzetiségű mesterek keze nyomán eltorzult névalakkal, és téves helyesírással lettek felvésve. 541
