Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Bartha Júlia: A kunok gyásza. A temetkezési szokások változása a Nagykunságon
kunsági ásatások során. A feketicsiek azzal magyarázzák, hogy a koporsó alja egy nádrétegből állt, hogy a nyári melegben két nap is otthon kellett tartani a halottat, a ravatal alatt egy edényben jeget tartottak. A nádrétegen keresztül könnyebb volt hűteni a testet, hogy „ne induljon meg.” A lila gyász analógiáját megtaláljuk a recens törökségi kultúrában, elsősorban a közép-ázsiai török, azon belül is a kazak-kirgiz népi kultúrában, de temetési szőnyeg színeként anatóliai párhuzamot is tudunk hozni. A kunsági sírokban talált kékre festett koporsó és a lila színre festett gyászruhák azt mutatják, hogy az itteni kunok néphitében is élt a kék szín rontáselhárító hatásának képzete, amit a Bácskába települt kunságiak megőriztek századunkig. Miként a település rendjében, úgy a temetőkben is érvényesül a nagycsalád, tehát a rokonok lehetőleg egy bokorban, egymás közelében temetkeztek. A temetőkben egy síregységen belül is megvan a jobb- és baloldal jelentősége. A jobb oldalon mindig a nő, a baloldalon a férfi holtteste található, a gyermekeket lábtól temetik. A református temetőkben családi temetkezésre utal jel az is, hogy gyakran négy fejfa is áll egymás mellett. Örsi Julianna mutatott rá, hogy „a temető társadalmi tagozódást mutató képét kisebb egységekre a vérségi kötelék elve bontja.”24 Az Árpád-korban már minden településnek volt temploma többnyire a helység középpontjában állt és a templom köré létesült a temető. A középkorban kőkertnek nevezett templomkert arra utal, hogy akkor emlékkövek álltak a sírokon. Ha a temetőkert kicsinek bizonyult, a város körüli kertekben jelöltek ki újabbakat. A járványok idején különösen nagy megpróbáltatás várt a településekre. A legtöbb helységben külön járványtemetőt jelöltek ki, ahová később nem is temetkeztek. A népi emlékezet ma is őrzi a 18. századi pestis, illetve a 19. század eleji kolerajárványok temetőit. Ajárványok kényszerítették a városok vezetőit arra, hogy a templomkertben való temetkezést megtiltsák. A Nagykunságon a jelenleg is meglévő temetők a török hódoltságot követő visszatelepülés után alakultak ki, amikor újranépesültek a korábban elpusztult helységek és megindult a parasztpolgári fejlődés. A protestáns egyházi vezetés is tiltotta a templomok körüli temetkezést. Már az 1567-es debreceni zsinat is kitért a temető kérdésére. Azzal az indoklással tiltották meg a templomkerti temetést, hogy „tiszta helynek, nem dögösnek kell lenni, ahol prédikálnak”.25 A temetkezés rendszabályozása Mária Terézia nevéhez fűződik. Királyi rendeletét 1777-ben hirdették ki, amelyben előírták, hogy a jövőben a temetőket a helységektől távolabb helyezzék el, jól kerítsék el. „Mindenütt rend és sor tartasson, nem úgy, mint azelőtt szokásban volt sok helyen”. A királyi rendelet kitért arra is, hogy a családok egymás mellé, a rokonság egymás közelébe akar temetkezni, erre mód nyíljon. Voltaképpen a nagycsaládos temetkezést rögzítette a rendelet. Rögzítették még a rendeletben azt is, hogy a holttesteket 48 óráig ne temessék el (a tetszhalott állapot kivédése miatt), illetőleg, azt is, hogy ha „pestises nyavalya” miatt elhunytak két napnál tovább ne maradjanak temetetlen. A temetőket Kelet-Nyugat tájolással hozták létre. A temetők képe a 18-19. századra kialakult. Karcagon egy 18. század végi számadás hat temetőt említ. Az első református temetőt 1760-ban nyitották, a másodikat a Déli temetőt, ugyancsak 1760-ban. Mivel a város terjeszkedése során ez megszűnt. A mai Déli temetőt 1728-ban nyitották. Jelenleg is ez Karcag város legnagyobb temetője. A harmadik 1775- ben a Szőllőskert alatt nyílt, ez a mai Északi temető. A külső ótemető 1739-ben nyílt. Ez 24 Örsi Julianna 1982. 263-270.; Kunt Ernő 1982. 243. 25 Novak László Ferenc 2005. 20. 491
