Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Ikvaniné Sándor Ildikó: XVIII-XIX. századi ásatásból kikerült cseréppipa töredékek Szentendrén a Castrum területéről
1963.237.)- A két város termékei között azonban különösen a XIX. században jelentős formai különbségek adódtak. Debrecen számos pipafajtája mellett faragott, tányéros pipáiról vált híressé. Ilyen tányéros pipát Szentendrén nem találtak. Dunántúlon, így Szentendrén is a selmeci pipaformák terjedtek el, amit az arra irányuló kereskedelem is indokolt. A selmeci pipák jellegzetessége, a kagylós-leveles ornamentika a korábban Szentendrén előkerült pipák között megtalálható, de a castrumiak között nincs ilyen. A szentendrei pipákat elsősorban Nagy Zoltán könyve alapján próbáltuk azonosítani. Nagy Zoltán kutatásait, rajzait figyelembe véve a Castrumban felszínre került pipadarabok mind a selmeci típusú pipák közé sorolhatók. Korukat tekintve XVIII. század végi, XIX. század elejére, közepére tehetők az irodalomban közöltek alapján. De mivel kormeghatározó lelet egy esetben sem volt körülöttük, figyelembe kell venni Nagy Zoltán megfigyelését és intését, hogy a hódoltság-kori és legrégibbnek tartott Selmecbányái pipaformákat díszítményükkel együtt megtalálták a körmendi és Bonyhádi XIX. századi pipák között, mivel a régi öntőmintákat különböző selmeci mesterektől felvásárolták, és még sokáig használva megérték a XIX. századot is (Nagy Z., 2001. XLIV. tábla). A Castrumban feltárt pipák közül a korábbi magyar típusú pipák közé soroljuk a turbános nyakú pipadarabokat (1., 13., 14.), valamint azokat, melyeket a formából kivétel után még kézi munkával, szerszámokkal díszítettek: fogaskerékkel, csővel benyomott vagy bekarcoltakat (2., 3., 4., 10., 11. számúak). A mesterjeggyel ellátottakat (8., 11., 12.) és a présformába faragott, így domború díszítésűeket XIX. századi készítésűeknek gondoljuk. Mindkét díszítési stílust hordozza all. számú pipadarab, amelyet a présformába faragott mintán kívül a pipafejbe karcolt motívumok is díszítenek, sőt mesterjeggyel (A. MANHEIT) is ellátták. A pipázás divatja Magyarországon a reformkorban, s az azt követő időkben érte el tetőpontját. Minden rendű és rangú ember pipázott. A különböző társadalmi osztályba tartozó emberek pipájának a szára is különböző hosszúságú lehetett. Ezt ábrázolja Voigt Ede - a nagykőrösi Arany János Múzeumban őrzött - képe, mely különleges alkalomra készült. Ferenc József császár és Erzsébet királyné 1857-es magyarországi látogatását, vonattal Nagykőrösre érkezésének előkészítését örökítette meg (Ikvainé Sándor I., 2001. 150-170). A nagykőrösi festményen háromféle pipát ismerünk fel. A különböző társadalmi rétegeket képviselő egyének más-más formájú illetve szárhosszúságú pipából pöfékelnek. Érdekes, hogy a hölgyekkel, gyermekekkel sétáló polgárok, vagy nemesek sétabotot viselnek, de nem pipáznak az utcán. A munkát félbehagyó, a négyökrös gazdával láthatóan „értekező”, mesterember szájában ott a rövidszárú, zömök csibuk. Az állomás előtt sétáló, divatfi, 30-40 centiméteres, közepes hosszúságú, szopókával ellátott, pipaszárral, rövid, vaskos, széles fejű csibukból eregeti a füstöt. A kalmár, várakozás közben igen hosszúszárú (60-70 centiméteres) pipát szív. Pipaformája németes, hosszú, karcsú, hattyúnyakú, kupakolt. Másik kezében fogja az utazáshoz magával vitt, vágott dohányt tartó sallangos, de díszítetlen kostökzacskót. Pipája gazdagabbnak mutatja, mint az öltözéke. A pipa és a csibukszár készítéséhez a parasztemberek többsége, de különösen a pásztorok hántolatlan meggyfavesszőt használtak. A pipázáshoz szükséges jóféle, válogatott dohányt dohányvágóval vagdosták apróra, majd cserép dohánytartóban tárolták, hogy aromáját megőrizze. A dohánytartó börböncéket fazekasok készítették. Pest megyében kedvelték az állat alakúra formázott 170
