Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál
A „nyomászjog” öröklődött, elmaradott a gyermekeinek, vehetett is, ha volt eladó. De ez szokásjogon alapult, a primariján nem jegyezték. Jugánban „az emberek nyomászári' 25 ár eszmei terület volt az „egy tehén jog”. Ha valakinek több tehene volt, mint legelőjoga, akkor vett legelőrészt a községtől, vagy egy másik embertől, aki nem tudta kihasználni. Lujzikalagorban a kollektív előtt a legelők közösek voltak. „Sem én nem tudtam mennyi az enyém, sem maga nem tudta — mondta egy gazda De volt nekem ennyi helyem. Ha nem volt tehenem, eladtam valakinek a jogot. Ha volt 40 rúd nyomásom küjjel, oda tehettem 1 ünőt, dzsunkát, vagy két borjút. S bejül volt 30. Küjjel az Oldalakon, bejül volt a Natyhegy. Amennyi joga volt, annyi tehén után nem kellett fizetni a helyért, csak a pásztort kellet megfizetni. Ezeket a jogokat lehetett örökölni és meg lehetett venni. Ez a kollektív előtt volt, a kollektív alatt aztán megettük a szart. Akkor kevés marha volt, s a legelőért is fizetni kellett, mert elvette az állam. Tehát tudtuk, hogy mennyi Templom Péteré a Hathektároktól arrafelé. Az egész tudta volt, Oláh Nikuláj, Salamon Mihály ... mennyi volt neki? Hat hektárja. Ez elosztódott, de az öregek tudták. De akkor emberség volt. Ment a primarijára: Megvettem Butáktól! Mennyit vettél meg? 30 rudat. Ne itt adom a párát. Nem volt valmasijefi nem volt senkijé, s az egészé volt. Tudta hogy van, de nem tudta melyik darab az öve.” Magyarfaluban ismeretes volt a Tanorok nevezetű határrész, amiről úgy tudják, hogy az a falué volt, s „oda mindenki csaphatta a marháját. Volt, akinek nem volt marhája, de jutott neki [legelőjog], s eladta.” A diktatúra idején végrehajtott kollektivizálással a legelőhasználatnak ez a rendje megszűnt, s ma már az egykori legelőrész-birtokosoknak is fizetniük kell minden kihajtott jószág után. A tulajdonba durván belegázoló kommunizmus a legelők közösségi tulajdonát is felforgatta. Az egyének virtuális tulajdonán alapuló nyomásokat „államosították”. A pusztulás maradandónak bizonyult, 1990 után sok helyen nem állították helyre az eredeti tulajdonviszonyokat. „A falu legelője az embereké volt — mondták Szitáson — , de elvették, s most azt mondják ezek a fejesek, hogy a kommunáé, s fizessük meg a tehent." A közösségi legelőhasználatnak ez a meglehetősen hagyományos formája Moldvában egészen a kollektivizálásig állt fenn. A kollektív eltelte után az emberek több településen visszakapták a nyomáson való jogot. Moldvában így ma nem minden településen van közösen használt legelő, s ahol van, ott sem minden gazda használja. Elterjedt gyakorlat ugyanis a „kézből való legeltetés”, amikor is családonként egy-egy gyermek, vagy öregember legelteti, a láncra, kötélre kötött, vagy csak ostorral terelgetett marhát. A gazdák által felfogadott marhapásztor, a csordás vagy vákár a hagyományos paraszti gazdálkodás idején sem volt különösebben megbecsült tagja a falu társadalmának. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a marhapásztorral őrzött csorda gyakorlata csak a XIX-XX. század fordulóján, a községi legelők létrehozásakor alakult ki. Ezért a pásztorok nem jelentettek sajátos réteget a csángó falvak közösségében, inkább a paraszti társadalom perifériájára szorultakból kerültek ki. A kollektív gazdálkodás előtt a vákárokaX, akárcsak a zsitárnak nevezett mezőőröket, a gazdák közössége fogadta fel, rendszerint egy esztendőre. A hagyományos paraszti világban ezek általában felelős (az esetleg bekövetkező kárért felelőséggel tartozó) személyek voltak, a 39 Valmasije zűrzavar, forgatag (Tnvälmäseal, rom) 112
