Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál
karmányszükségletének fedezésére kívánták fordítani. Ezt azonban úgy akarták végrehajtani, hogy a földbirtokosok érdekeit messzemenően méltányolva, amolyan „kecske is jóllakjon - káposzta is maradjon” elv alapján járjanak el. A törvény előírása szerint • négy szarvasmarhára kell 1 ha legelő, de ez nem haladhatja meg a község mezőgazdasági területe 1/8-át; • községi legelőt csak olyan birtokból lehet vétel útján kialakítani, amely 300 hanál nagyobb; • 150-300 ha közötti nagyságúból is ki lehet alakítani bizonyos megszorításokkal; • állami birtokból minden megkötés nélkül ki lehet alakítani legelőt, a terület 1 /8-t meg nem haladóan. Mivel a legelőket jó áron vették meg a tulajdonosoktól, a községek legelőbért fizettettek a használókkal. De a szükséglethez képest még így is kevés volt a terület, ezért a parasztokat arra ösztökélték, hogy a legelőterületeken takarmánynövényeket termeljenek, mégpedig 40%-án lucernát, 40%-on egyéb takarmányt. A földművelés és az állattenyésztés termelési intenzitása azonban jelentős fáziseltolódásban volt az akkori Moldvában, ezért az hagyományosan külterjes állattartáshoz szokott moldvai parasztokat nehezen lehetett rávenni az intenzív szántóföldi takarmányok termelésére. A kezdeményezés sikertelenségét jelzi, hogy hat évre rá, 1913. április 27-én újabb törvényt hoztak, amely azt írta elő, hogy a legelőterület felén termesszenek takarmányt. Megfelelő adatok híján csak sejtjük, hogy ez a kezdeményezés sem járt átütő sikerrel. A legelőhasználat másik, meglehetősen régies formája gyakorlatilag a Kárpátokon belüli legelőbirtokosság rendszeréhez volt hasonló. Eszerint a legelőbirtokosság szabta meg, hogy egységnyi legeltetési joggal rendelkező gazda melyik korcsoportból hány állatot hajthat ki. Például az egykori egésztelkes jobbágy leszármazottjának - a legelő nagyságától függően - 6-12 legelőjoga volt, de a legelő fogyása esetén, a közbirtokosságon belül is változott a telek után járó jogok száma. A közbirtokossági tagok saját tulajdonjoghányadukig általában ingyen hajthatták ki állataikat, de volt olyan eset is, mikor a közbirtokosság úgy döntött, hogy mindenki fizessen a legeltetésért, s a birtokosság tagjai év végén jogosultságuk arányában osztalékot kaptak. Aki több állatot hajtott ki, mint amennyire joga volt, az éppen úgy „fűbért”, „szájbért” fizetett a többlet állatok után, mint akármelyik „kívülálló”, vagyis nem közbirtokossági tag.36 A Kárpát-medencén belüli gyakorlathoz képest a moldvai csángómagyar falvakban nem találtam meg a legelő közösségi használatának ilyen célszerűen kialakult rendjét. Ennek az is oka lehet, hogy a magyar, vagy többségében magyar lakosságú csángó falvakat közigazgatásilag általában román, vagy legalábbis román többségű községekhez kapcsolták, amivel elérték az elöljáróság román jellegét. Ezért aztán a faluközösség autonómiájának egyik formájaként megjelenő legelőbirtokosság Moldvában nem érvényesült a maga teljességében. Néhány elemét azonban föl lehet fedezni a visszaemlékezésekben. A szarvasmarha közösségi legeltetésének a csángómagyar falvakban fölismerhető formái annak a társadalmi szerveződésnek, tagolódásnak a csíráit jelentik, amit a csángók társadalomtörténetének vizsgálata során általában hiányolni szoktunk.37 Ezért is meg kell becsülnünk minden olyan, akár a szájhagyományban fennmaradt adatot, amely a csángó parasztság spontán 110 36 Bővebben Halász 1991. 6. 44.; még bővebben: Petercsák 2003. főként 140-154. 37 Kós 1981.21.; Benda 1989. 39.; Halász 1998.139.
