Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál

lalkozásnévből 18 (11,8%) Mészáros, ami a szarvasmarhák hivatásos levágásával foglalkozók körében a magyarok súlyának jelentőségét mutatja.8

A XVIII. században folytatódott a Moldvából nyugat felé irányló állatkivitel. Az 1600-as évek utolsó évtizedében bekövetkezett óriási tatárdúlásokat követően a XVIII. században alább hagytak a harcok, ami kedvezően hatott az állattartásra. A történetíró moldvai fejedelem Moldva leírásában is szót ejt a tartomány kiváló szarvasmarháiról. „A hegyilakók ökrei aprók, a síkvidékieknek nagy csordaszám vannak az igen kifejlett és szép szarvasmarháik, amelyekből évente több, mint negyvenezret hajtanak fel Lengyelországon át Danckáig, és ott lengyel ökrök gyanánt bocsátják áruba a szomszédos tartományok részére. Moldvában öt császári aranyat fizetnek egy pár ökörért, télen azonban már háromért is odaadják; ezzel szemben úgy hallottuk, hogy Danckában negyven-ötven aranyat is kapnak értük.”9

Más források is szólnak Moldva jelentős szarvasmarha-kiviteléről. A kereskedelem fokozatos felszabadítása nyomán a XVIil. században évente 20 ezer szarvasmarhát és 5-6 ezer lovat vittek Sziléziába, Morvaországba és Brandenburgba.10 11 12 Elsősorban az örmények és a brassói szászok szervezték az Észak- és a Nyugat-Európába irányuló marhakereskedelmet. Csupán a brassói szász kereskedők a XVIIL század, második felében évente 26 ezer szarvasmarhát szállítottak Moldvából Bécsbe."

A külterjes szarvasmarhatartás emlékei Moldvában

A néprajzi szakirodalom általában háromféle állattartási módot különböztet meg: a szilaj, a félszilaj és a kezes tartást.'2 A moldvai magyarok hagyományos paraszti világában a szarvasmarha félszilaj tartásának már csak emlékei élnek a szóbeli hagyományban, a szilaj tartásról pedig csupán a gyér szakirodalomban olvashatunk. Moldvában ugyanis - legalábbis a magyarországi kutatók számára - hozzáférhetetlenek azok az egyházi, családi, közigazgatási levéltárak, ahol találhatók lehetnének az állattartás történetére vonatkozó iratok, a román kutatók pedig gondosan távol tartják magukat minden olyan témakörtől, ami nem a román nép eredetével, kialakulásával és kizárólagosságával hozható összefüggésbe. Ily módon a moldvai magyarok állattartásának múltját úgyszólván kizárólag a recens anyagból rekonstruálhatjuk.

Ismeretes a XIX. század végére utaló szóbeli emlékekből az aklos marhatartás, ami kétségtelenül az úgynevezett félszilaj marhatartás egyik változatának tekinthető, ami már az állattartási módok másféle csoportosítása felé mutat, nevezetesen az extenzív-intenzív, magyarán külterjes-belterjes szemléletből eredő felosztásra, ami nemcsak a szoros értelemben vett tartási helyet, hanem a takarmány beszerzésének és a takarmányozásnak a módját is igyekszik figyelembe venni.13

8 Hajdú 1980. 19.

9 Cantemir 1973. 57.

10 Värzaru 1984. 48.

11 Mihordea 1968. 49.

12 Paládi-Kovács 2001. 602.

13 Szabadfalvi 1970., különösen 144-161

106