Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
INTER ARMA SILENT MUSAE! Háborúban hallgatnak a múzsák! Ismert és sokszor idézett közmondás. Annak a felfogásnak tömör kifejezése, amely azt vallja, hogy a művészek alkotni csak nyugodt, békés korokban, gazdag jólétben élő társadalomban, minden megrázkódtatástól mentes, viharoktól védett légkörben tudnak. Eszerint a művészet nemes, finom virága langymeleg, párás üvegházban tud csak teljes pompájában kibontakozni: üvegházban, melyből kizárattak a természeti erők s nem érvényesek az elemek törvényei. Ha a művészetnek egyik legszebb korszakára a renaissancera, a megújhodás, a humanizmus korára gondolunk, amelyben a tudomány és a művészetek az érdeklődés középpontjában álltak s remekebbnél remekebb képek, szobrok, épületek termettek, könnyen hajlandóak vagyunk a régi közmondásnak igazat adni. Pedig ha ennek a kornak nem csak a művészettörténetét, hanem egy kissé a történelmét is tanulmányozzuk, látjuk, hogy mindennek mondható csak nyugodtnak és békésnek nem. Siena város lakosságát ebben az időben két patrícius család viszálya, rövid egy esztendő leforgása alatt százezerről háromezerre apasztotta. Benvenuto Cellini önéletrajzát lapozva is azt látjuk, hogy a legmerészebb képzelőerővel megírt rémregény sem vetekedhetik, izgalmas és veszedelmekkel teli élettörténetével. Vagy nézzük Michelangelo-nak a renaissance egyik legnagyobb mesterének életét. Csupa bizonytalanság, izgalmakkal tele, sokszor a művész életét fenyegető veszedelmek elől való menekülésekkel. Régebbi és újabbkori példa még számtalan akadna, melyekből éppen úgy, mint az említettekből egyformán az tűnik ki, hogy a „régi jó idők” egyáltalán nem voltak olyan nyugodtak és gondtalanok, mint amilyeneknek hinni szeretjük őket: különösen nem voltak azok a művészet nagy korszakaiban. Sőt talán az általános jólét és biztonság ezen a téren éppen bizonyos tespedést, ellustulást, elsekélyesedést eredményezett. A mai élet sem nevezhető nyugodtnak, nem heverünk rózsaágyon s korunk felettébb sűrű történésű. Ezt joggal megállapíthatjuk és még sincs jogunk esetleges tétlenségünket, meddőségünket ezzel menteni. Nem lehet ez mentség mások, de önmagunk előtt sem. Az élet nem tűr halogatást, nem vár, elmúlik. Nincs módunk magunkat időben sem előre, sem hátra helyezni; vállalni kell korunkat s helytállni azért az eszményért, amelynek szolgálatára a tehetség kötelez. Szőnyi István (1894-1960): Kerti pad, 1943, Zebegény, Szőnyi István Emlékmúzeum 22
