Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
V. Sírjelölés - A fejfa története
Gyarmath mezővárosba értem, 1845-ik évi szeptember 2-án délután 5 óra s 45 perez volt. Ezt zsebórám után tudom ily pontosan, mert a városbeli egyetlen toronyóra meg vala hasonolva önmagával: egyet mutatott és hetvenkettőt vert. Utam a temetőkert mellett vezetett el, melynek bogáncs övezte árkán kívül egy vörösre festett fej fa s tövében barna halom vonák magukra figyelmemet...” A lelkésztől megtudta, hogy oda egy öngyilkost temettek, „S mint ilyen, keresztényi szertartás nélkül, a temetőkert árkán kívül temettetett el. lm ez a vörös fejfa története” - fejezte be útleírását a költő.319 320 Arany „A Nemzet Napszámosai” című művében is említi a fából faragott sírjelet: „Nemzet Ejnye bizony kár, magam is megdicsértem néha, de ingyen még sem tehetem, mert a sír helye megterem négy fő burgonyát, a koporsó deszkái tyúkólnak is használhatók, s fejtül való [Arany ezt áthúzta] fejfája kapufélnek”.321 Nemzeti költészetünk másik halhatatlan költője, Petőfi Sándor is „fejfáról” ír 1847-ben a „Szeptember végén” című költeményében.322 A fejfaállítás szokásának eredete tekintetében tehát döntő jelentősége van az 1781. évi vallási türelmi rendeletnek. Lehetővé tette, hogy bármely vallású ember bármilyen sírjelet állíttasson sírjára. Ezért is történhetett meg, hogy a fejfák protestáns, elsősorban is a reformátusok, unitáriusok mutatkoztak meg sorra, és váltak általánossá. A gyors elterjedéshez az is hozzájárult, hogy a fejfához hasonló sírjelölés nem volt ismeretlen a magyar kultúrában. Itt szükségszerűen utalni kell ismételten a „magyar módon” való sirjelölésre, azaz, amikor а XVI. században kopjákat ástak az elesett vitézek sírhantjába. A reformátusok szertartási ceremóniájában - akárcsak a székelyek harcias jellegű temetkezési szokásaiban -, nyomon követhető a zászlók és kopják sírra tűzése. Mindezen jelenség a rangos emberek, vitézlők temetésének külsőségei voltak. А XVIII. század végétől szükségszerűen általánossá vált ez a szokás, s minden bizonnyal a vallási intolerancia idézte elő a református „magyar vallás” hívei között való rohamos elterjedését. A főúri temetkezési pompa - mely alapvetően katonai jellegű volt -, hatott a köznépi temetkezési szokásokra is. A „magyar módon” történő temetés, azaz az elesett harcos fegyverének (kopja, dzsida), illetve rangos és vitézlő férfiak végtisztességére felemelt zászlók, zászlós lándzsák sírhantba tűzése követendő példaként állt elő az egyszerű ember számára, amely epitáfiumként jelent meg, majd mint fejfa rohamosan terjedt el a református, unitárius magyarok temetőjében. A fejfáknak, a katolikusok sírkeresztjétől különböző sírj élnék térhódításában - a korábbi szertartási utasításoknak megfelelően -, az egyháznak volt meghatározó szerepe. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a fejfakultuszt a protestantizmussal vette át Nyugat-Európából a magyarság. Ahogyan vannak keleti párhuzamai, úgy előbukkannak nyugati analógiák is, elsősorban a németek körében (az epitáfium szerű Tottenbrettek).323 A finn Karéliában is megtalálhatók voltak a fejfaszerű faragványok, jóllehet az evangélikusok fakeresztet állítottak a sírra.324 A belső-ázsiai nomádok, mint a szunnita mohamedán kazahok körében is sírjelként 319 A balladaszem történet: a refonnátus pap szolgálója és egyben neveltje Ilonka teherbe esett Mokány Ferkétől, de mivel őt hat ökör ellopása miatt börtönbe zárták, a lelkész a himlőhelyes képű, sánta harangozóhoz, Gézengúz Mátyáshoz adta feleségül. A nő örömmel ment a házasságba, azonban a félj később elhidegült tőle, féltékeny lett. Amikor Ilonka meg akarta ölni gyennekét, a pap szétválasztotta őket. Ilonka vissza akart menni féijéhez, ezért boszorkányoktól bűvös-bájos ételt kért, amelyet felvitt a toronyba a harangozónak. Gézengúz megette az ételt, majd utána meghalt. A halál okát nem ez, hanem, a pálinkafőzés során keletkezett „rézméreg” okozta, ami a sűrű pálinkafogyasztástól került a Gézengúz szervezetébe. Ilonkát börtönbe zárták, azonban a vizsgálat kiderítette ártatlanságát, de amikorra szabadon bocsátották volna, öngyilkosságot követett el, „Hosszú gombostű volt szúrva szívébe: öngyilkos lön” - írta Arany. 320 ARANY János, 1962. 7-12. 321 SCHEIBER Sándor, 1957. 274-275. 322 PETŐFI Sándor, 1951. 275-276. 323 Vö. HOFER Tamás, 1982. 324 BÁN Aladár, 1906.; KOCZOGH Ákos, 1979. 91
