Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
III. Temető és sír
Első István királyunk elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. Az Árpád korban, a XI-XIII. században már a falvak egységesen rendelkeztek templommal. Ezt bizonyítják a Felvidéken, Erdélyben épségben maradt apró települések, illetve a sűrű településhálózat, valamint az alföldi területeken - a XIII. században és a török hódoltság idején elpusztult - kis települések sora, amelyek területe alkotja a nagy mezővárosok határát.33 A helységek központjában álló templom körül létesült a temető, a „cinterem” „coemeterium”, ahol a köznép, a jobbágyság, illetve a városi polgárság temetkezett. Ezt a temetőt a középkorban „kőkertnek” is nevezték, utalva arra, hogy ott sírkövek álltak a sírhantokon. Erre vonatkozóan Kolozsvár helyzetét ismerjük legrégebb időből, a XVI. század második feléből. Itt, a zömében kézműi párosok, kereskedők által lakott városban nem csupán a templomokban, hanem rendszerint a városfalon kívüli kerteken temetkeztek. A népes város gondokkal küszködött a temetkezést illetően. A városi tanács például 1573. február 3-i gyűlésében is foglalkozott a helyzettel: „Sok ember panaszából értette meg, minémű iszonyúságok lesznek a holt testek kihányásából és darabokra vagdalásából, s hogy a temető helyek immán rakvák...”, azaz megteltek, és szükségessé vált újabb megnyitása. A város körüli kertek is szolgáltak a temetkezés céljára. A február 17-i gyűlésen kifejezte óhaját a tanács arra nézve, „Akarjuk azt is, hogy a mai naptól fogva a két kert hely, mely a széna-utczai kis ajtóról és a közép kapu alól van, megszabaduljon temetésre, a többi temetőhelyek pedig betétessenek...” a városi tanács engedélyezte a templomban való temetést is. A szeptember 28-án tartott gyűlésben úgy határozott a tanács, hogy „A ki a templomban akarja halottját temettetni, elébb adja meg az egyházfinak a templom díjjat pénzül vagy zálogul, addig az egyházfiak nem engedik sírt ásatni”. A következő esztendőben, 1574. február 27-én ismét a temető kérdésével foglalkozott a tanács: „az óvári klastromba és porticusába sok okból nem javasolják a temetkezést, hanem a szery [máshelyt czery] barátok klastromának porticusa előtt a mi föld van, deszkával keríttessék be, oda lehet” temetkezni - döntött a tanács.34 Pestisjárványok idején különösen nehéz helyzet állott elő a nagyszámú halálozás következtében. Például 1585-ben is szedte áldozatait a feketehalál. A városi tanács május 11-én határozott úgy, hogy a „kisajtón kívül”, a dinnyeföldből hasítanak ki temetőt, „hová mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkeznék, mely helyet jó örökös sövénnyel befonjanak”. Ekkor létesült a Házsongárd.35 Július 6-án a bíró előterjesztette azt a sérelmet, hogy fárasztják a lakosok igénye, miszerint ki a klastromba, ki a kőkertbe kíván temetkezni, nem pedig az új temetőbe. A tanács megtiltotta ezért a klastrombán és a kőkertekben történő temetést, csak a külső „sövény kertbe” hordhatták a halottakat. Megjegyezték egyúttal azt is, hogy „A ki a sírok felibe követ akarnak tétetni, faragtatni, megengedtetik”. Tiltották az rendetlen temetkezést: „... a temettetők csak mint egy lyuggatják a földet, s e miatt a nagy hely már kezd betelni”, s ezt nem engedélyezték tovább.36 A templomban és a körülötte lévő temetőkertben, cinteremben történő temetkezés mellett a népesebb városokban - mint Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Sopron, Besztercebánya, Epeijes, Debrecen -, de kisebb falvakban is már a korábbi évszázadokban szükségszerűen létrejöttek a temetők a település külső részén. Ez a helyzet állt elő a Három Városban is. Nagykőrösön a templom a helység központjában épült fel a XII-XIII. századforduló idején. A temető körülötte létesült, a csekély létszámú helység lakossága ide temetkezett. A viszonylag szűk helyen sokáig nem lehetett alkalmas temetkezés céljára, így a temető kikerült a központból a városároktól - Kürti-33 A nagyobb települések határán végzett régészeti ásatások során, valamint okleveles adatok alapján tisztázódtak az Árpád-kori települések. Példaként említjük Kecskemétet, Nagykőröst, Ceglédet, valamint Debrecen környékét. Lásd SZABÓ Kálmán, 1938.; HÍDVÉGI Lajos, 1984.; MÓDY György, 1989.; NOVÁK László, 1994. 34 JAKAB Elek, 1888. 223-224. 35 Id.m. 347. 36 Id.m. 348.; Lásd HEREPEI János, 1988. 18
