Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
II. Magyarország népességének vallási összetétele
II. MAGYARORSZÁG NÉPESSÉGÉNEK VALLÁSI ÖSSZETÉTELE A IX. században a magyarság vált meghatározó etnikummá a Kárpát-medence népei között. A hegyes északi területen és a déli vidékeken szlávok éltek. A XIII. században történt először jelentősebb idegen népelem betelepítése Magyarországra: szászok érkeztek Erdély középső területére (1224-ben kaptak kiváltságot II. András királytól), a birtokba vették a Királyföldét. Az Északi-, Északkel éti-Kárpátok vidékén cipszerek települtek és alkották a Szepességet. Ugyancsak a XIII. században vándoroltak a Kárpát-medencébe a nomád kunok, de csupán a XIV. században települtek le véglegesen az Alföld középső területein. A XIII-XIV. századra tehető az ugyancsak extenzív, de hegyi transhumanst folytató, pásztorkodó vlahok megjelenése is Erdély peremén, a Déli-Kárpátok vidékén. Az etnikai keveredés erőteljesebb lendületet vett a XVI. század közepétől. A török birodalom kitérjeszkedése folytán jelentős néptömegek kényszerültek migrációra. A török hadaknak a Dráván történő átkelése során pusztult el Baranya, Belső- és Külső-Somogy, Tolna. Különösen nagy pusztulás következett be a XVI. század végén, a tizenötéves háború (1591-1606) idején, az 1660-as Szejdi-járást követően, Nagyvárad eleste után, amikor a török 1663-ban még Érsekújvárt is elfoglalta. Az 1680-as években a török alóli felszabadító - és egyben Habsburg gyarmatosítással járó - háborúk is nagy pusztulást okoztak az Alföldön, a Kárpát-medence középső területein. A török előrenyomulás következtében húzódtak fel a rácok a Duna mentében, egészen Komáromig. Erdély és Észak-Magyarország mentesült a nagyobb pusztításoktól, pusztulástól. Ennek is tulajdonítható, hogy a középkor folyamán, az erdélyi nemesfémbányászat, valamint az uradalmi gazdaságok szervezett telepítései során újabb és újabb román csoportok beáramlása történt Erdélybe (Erdélyi-Középhegység, Krassó-Szörény, Fogaras, a Kalotaszeg, Bihar, Szilágyság vidékére), sőt felhúzódtak a vlah pásztorok még a Garam felső folyása területére is.13 A Rákóczi szabadságharc, 1711 után beköszöntő békés időszakban ment végbe nagyobb arányú telepítés az elpusztult alföldi vidékekre. Szlovákok tömegesen vándoroltak Árva, Túróc, Zólyom, Gömör és Hont vármegyékből délre, nagyobb tömegben békési területekre. A Duna mentében német telepesek érkeztek magyar földre. A románok is fokozatosan húzódtak az alföldi területekre. A nagyméreteket öltő bevándoroltatás elsődleges célja volt, hogy munkáskezekkel tegyék újra termővé és virágzóvá az elpusztult kultúrtájat, s biztosítsanak munkaerőt a nagy uradalmak számára (pl. Békésben a Harruckern dominium). A bácskai, bánáti földek a kamarai uradalom tulajdonát képezték, és itt szintén tervszerű telepítés történt. A Habsburg uralkodóház kifejezett szándéka az volt, hogy ezekre a területekre csak római katolikusok, németek, szlovákok többségében, de magyarok is települjenek. Ezzel az uralkodói akarattal az ellenreformációt erősítették. Az Alföldre települt németek és szlovákok túlnyomó többsége lutheránus hiten élt, vallásszabadságot élvezhettek. Egyes földesurak - közöttük a Ráday grófok - is befogadták az evangélikus németeket és szlovákokat, akiket a vallásüldözés kényszerített elvándorlásra szülőföld-jükről, például Harta esetében. A magyarság pogány hitű volt a honfoglalást megelőző időszakban. A törzsi szervezetben, a nomád társadalmi-gazdasági viszonyok között a sámánizmus jellemezte a vallási életet.14 A Kárpátmedencében megtelepült magyarság a X. században vette fel a kereszténységet. A Gyula nemzetség a bizánci vallást követte, később I. István király a római katolikus hitet vette fel, honosította meg. Magyarország területén élő szlávok (északi szlávok, szlovének, horvátok) szintén római katolikusok voltak. A délszlávok között a szerbek, valamint a keleti szláv népek és a vlahok (románok) a bizánci 13 Lásd NOVÁK László, 2001. 14 DIÓSZEGI Vilmos, 1973. 11
