Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés - Az Arany János Múzeum közleményei 9. (Nagykőrös, 2002)

Termesztett növények - Surányi Béla: Régi gazdasági növényfajták, tájfajták a XVIII-XIX. században

tak ki a hazai tájfajták, de termesztésük nem lépte tűi a kertkultúra kereteit. Az étkezési paprika mai tájkörzetének gyökerei zömmel visszanyúlnak a 19. század második felére. Szentes és környékén alakult ki a csemegepaprika tájtermesztő körzete a 19. század végén; Cece, Gyula, Boldog, Bogyiszló azonban csak a 20. század elején jött létre, tájfajtáival együtt.404 Ezt támasztja alá a Tápiószelén begyűjtött típusok, változatok nagy száma, közülük is megemlíthető a monori és a nagyváradi fajta.

Még egy, elsősorban az Alföldön termesztett kultúrnövényről szeretnénk említést tenni. A „pallérozódó gazdálkodás” (1750-1848) korában, bár akkoriban még kerti növényként termesztik, rangot vívott ki magának a dinnye. Bél Mátyás Heves megyével kapcsolatban írja: „... a dinnye sehol sem terem oly bőségben, mint a Tisza vidékén, de a Tama mellékén is láttunk terjedelmes dinnyeföldeket.”405 A sárga- és a görögdinnye termőtája megegyezik. A sárgadinnye fajták köre a török hódoltság idején jelentősen bővült.406 407 Egy visszaesés után a hevesi dinnyetermesztés 1850 táján Csányban indult meg. A Rohonczy Gedeon nevéhez fűződő Tiszagyöngye fajta a századfordulón európai hírnévnek örvendett. Törökbecsén és Zentán is jelentékeny, tájtermesztés bontakozott ki. Országosan is kedvelt görögdinnye fajták voltak a Csányi gömbölyű, a Káli, a Marsovszky és a Sándor Pál, a Szabolcsi, az Alföldön elterjQáí fehérhúsú tájfajták. Ez utóbbiak közé tartozik pl. a túrkevei fajta.

Az összeállítás egy rövid áttekintést ad a szántóföldi növénytermesztés hagyományos növényféleségeiről, illetve a 19. század folyamán a kertkultúra kereteit túllépő gazdasági növényekről. Ekkortájt a szántóföldi kultúra biológiai alapjai elsősorban a tájfajtákra és az egyedi kezdeményezésű nemesítéssel előállított növényfajtákra épült. A Kárpát-medence, mint másodlagos géncentrum bővült a századok során - korábban már utaltunk rá - amit történeti tájfajták, régi nemesített növényfajták sora jelez. Az intézményesített magyar növénynemesítő hálózat kiépülése előtt is folyt már a munka, gondoljunk csak Vári-Szabó László tiszaföldvári református lelkész 1863-ban elkezdett árpa nemesítésére. De az áttörést Cserháti Sándor07 munkássága hozta meg, aki 1890-ben a Magyaróvári Gazdasági Akadémián már elkezdi a nemesítést oktatni mint önálló tárgyat. S kezdeményezésére 1891-ben önálló intézménnyé vált a Növénytermelési Kísérleti Állomás, amelynek hatáskörét kiterjesztik a növénynemesítésre is. 1909-ben megalakult az Országos Növénynemesítő Intézet, rövid időn belül Magyaróvárra települve, országos rangot ad a már megkezdett ottani munkának. Ez az a határkő, amely lezárja az ösztönös nemesítés korszakát, növényenként más és más színvonalú fajtákkal. E rövid áttekintés egy készülő nagyobb munka vázlata, annak is csak egy része. A teljes összeállítás a régi gazdasági növényfajták, - tájfajták történetét szándékozik bemutatni a Kárpát-medencében a 18. századtól 1950-ig. A vizsgálódás kiterjed a szántóföldi növénykultúra teljes vertikumára.

404 JESZENSZKY Á. 1995. 215-216. o.

405 GAÁLL. 1978. 356. o.

406 JESZENSZKY Á. 1995. 212-213. o„ KAPÁS S. 1969. 482^183. o.

407 KAPÁS S. 1969.71.0.

189