Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés - Az Arany János Múzeum közleményei 9. (Nagykőrös, 2002)
Határhasználat - Vadász István: A táj átalakulása és a mezőgazdasági termelés szerkezeti változásai a XIX. század végén és a XX. században az Alföldön
belterülettől nyugatra folyó Kóta-eret táplálta, mely a falu nyugati határát áztatta. Ezeknek a fokoknak a küszöbszintje magasabb volt, mint a fő folyó vizének fenékszintje, így a főfolyóból a víz kifelé áramlása csak magasabb vízszintnél indult meg. A kiáramlott víz viszont a fokok mentén szétterült, az ereken át feltöltve a környező laposokat, fenekeket. A nyílás fenékszintje ugyanakkor a víz visszaáramlását szabályozottá tette. A falu keleti határában fekvő Bodajcs mocsaras terület, mely egyben Egyek keleti határát is képezi. Ez a növényzettel (hínárok, gyékény, nád) részben fedett sekély állóvíz hatalmas, patkó alakú ívben húzódott végig a falu keleti határában. Nagy kanyarulatában lévő zuga helyenként 3-4 méterrel magasabb térszint alkotva árvízmentes sziget, illetve szigetsorozat volt. Itt volt a Nagy-sziget, mely ténylegesen szigetként emelkedett ki, nedves legelőt (gyeprét) adva. Ugyancsak ilyen nyirkos, szigetszerü legelőterület lehetett a Szilágy-ér és a Töviskes-ér közötti, egykori folyóháti vonulat több kisebb-nagyobb darabja. Ezek közül a legmagasabb pont a Baromállás nevet viselve minden bizonnyal szintén fontos legelőterületnek számított. Igen jellemző, hogy az egyeki határ ezen részén, északkeleten mindössze három földutat találunk a XVIII. században. Az egyik éppen a Baromállásnak nevezett folyóháti magaslatot követve, a Szilágy-eret kerülve jut a Dorogmával szembeni révhez, a másik két földút pedig a belterület nyugati részéről indulva, a Kóta-, a Bodajcs- és a Szilágy-eret áthidalva részben a Holt-Tisza melletti folyóháton, részben a Sarukán átvezető, később Koncz-gerendának nevezett magaslaton (övzátony vonulaton) haladva jut el ugyanide. Úgy tűnik, a falu nyugati határa méginkább vízborította terület volt, melynek egyik legfontosabb vize a Kóta-ér. Ez a vízfolyás az egész határt vízzel elárasztva délnyugaton, a Bozsónál érte el a füredi határt. A vizével táplált területek közül ki kell emelnünk a náddal-kákával borított Varjas-lapost, a mocsár jellegű Varjas-feneket, a jellemző növényről elnevezett Gyékényes nevű feneket, továbbá az Ásvány nevű (talán fövenyes) határrészt. Ezek többnyire állandóan, de sekély vízzel borított területek lehettek. A Kótától a Varjas-feneken át északra és keletre is indultak erek: a Békás-ér a füredi határ felé, egy másik ér a Patkós-ér és a Nagy-Morotva felé teremtette meg az özszeköttetést. Ennek a hatalmas, sekélyebb-mélyebb vízzel borított területnek fontos felszíni képződménye volt a Morotva (Nagy-Morotva), mely részben a Kintelen-fokon, részben pedig egy másik fokon át volt kapcsolatban a Holt-Tiszával, illetve az egyeki-dorogmai határt képező Kis-Tiszával. Itt találjuk a kisebb jelentőségű Patkós-fokot is, amely a Holt-Tiszából szakad ki és szintén ezt a területet táplálja. Ez a terület - amely később az Alsó-rétnek nevezett határrész lett - nádas-mocsaras terület volt, amely azt jelenti, hogy az állandó vízborítás a nyílt vízzel fedett, mélyebb területen elérhette a 1,5-2 métert, (a Nagy-Morotvától délre fekvő Csengő-fenék és a Nagy-Kárászos, valamint a Patkós-ér melletti Kis-Kárászos területén) más helyen pedig az alámerülő, gyökeres hínárral benőtt részeken 50-80 cm mély lehetett, sőt ettől sekélyebb (Patkós-köze). Egyes kisebb pontokon, szigetszerűen vagy hosszabban, hátszerűen elhúzódva nedves, láprétek, mocsárrétek lehettek (Pecsér-hát, Tetemes-hát, Békás-hát). Ezek a magas fekvésű ártéri területek kaszálók lehettek, a bel150
