Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés - Az Arany János Múzeum közleményei 9. (Nagykőrös, 2002)
Határhasználat - Vadász István: A táj átalakulása és a mezőgazdasági termelés szerkezeti változásai a XIX. század végén és a XX. században az Alföldön
ken kialakult az ártéri „fokgazdálkodás ”242, míg az ármentes térszínek évszázadokra a földművelés terepei lettek. A határ felszíni viszonyairól a XIII. századtól vannak írott forrásaink. 1249-ben említik Ohaton a csegei hatá felé a „Tölgyes cseréje” nevű erdőt és „egy morotva felét”, mely minden bizonnyal a csegei holtágra (vagy a Tölgyes érre) és a Tölgyerdőre vonatkozik.243 XV. század végi birtokperek irataiból további határrészleteket ismerünk meg. Az Egyek és Ohat határán lévő Szilágy nevű halastavat - mely minden bizonnyal már akkoriban lefüződött holtág volt - „emberemlékezet óta” halászatra használják. A Füred és Egyek közötti határperben pedig még pontosabb leírást kapunk (1. ábra). A határ a Holt-Tisza révjénél kezdődik, majd egy akkor Mélyémek nevezett tavon át halad délre, ahol egykori folyómenti hátakon, illetve azok maradványain halad tovább a Fövenyesnek nevezett határrészen, amely szintén egy viszonylag magasabb, de feltehetően nem ármentes térszín. A Mélyér és a Holt-Tisza között volt az a Nagy Morotva, amely az egyeki határ nyugati részének legjelentősebb halastava lehetett. A határvonal a Fövenyestől tovább halad délre a Nyárjas fu laposán át a csak nyár derekától megközelíthető kaszálóra, az újabb porongra, a Nyárjas hátra, majd a Bozsó-örvény nevű, minden bizonnyal veszélyt is jelentő, talán 1,5-3 méter mélységű tóhoz jut ki. A hely elnevezése arra utal, hogy itt erősen áramló, sodró víz lehetett, vagyis ez az elnevezés élővizet, állandó folyóvizet jelent. A falu külterületének nyugati része tehát egy olyan árvízjárta, vízzel borított határrész, melynek sekélyebb-mélyebb vízzel borított részeit fűvel fedett egykori folyóhátak, porongok, itt-ott bokorfüzes (rekettyés),fűz-nyár ligetes felszínek szakítanak meg. Délen kezdődik a már kelet felé forduló Egyek-Kócs közötti határ, mely először egy újabb nyárfaerdőn áthaladva éri el az Egyekről Örsre vezető utat, melynek közelében minden bizonnyal dús legelők vannak, hisz itt volt az egyeki nemesurak ménesének a karámja. Innen a határ határhalmokon, homokbuckákból álló hátakon és közöttük húzódó laposokon át halad keletre. Ismert a Kölefő-(Köleső?)halom, majd a Csattaghát és a Seprűhát nevű, minden bizonnyal buckavonulatok nevét jelentő határrész. A Seprűhát kocsi oldaláról ismert, hogy azt szántóként hasznosítják, tehát könnyen meglehet, hogy ezen magasabb térszín egyeki oldalán is szántók vannak már a XV. század végén is. A Seprűhát és a Földvár közötti területet Kutus fertőnek nevezik a források. Ez egy olyan sekélyebb vizű, már erősebben feltöltődés alatt lévő állóvíz lehetett akkoriban (talán a mai Csik-kút lapos, vagy a Bőgő-lapos előzménye), melynek területén pocsolyaszerű, híg sárhoz hasonló, sok növényi maradványt tartalmazó talajkezde-242 É. KÍSS Sándor: Fok pp. 295-296. A Tölgyerdőnek nevezett földrajzi név tehát igen korai, XIII. századi eredetű, s egyben őrzi annak az időszaknak az emlékét, melyben a magasártéri keményfás ligeterdők meghatározó szerepet játszottak a tájban. Ezek az erdők ekkor jóval nagyobb kiterjedésűek voltak (feltételezhetően a Szilágy-ér neve is összefüggésbe hozható az erdőtársulás másik jellemző fajával, a szillel), s csak a XVII. századtól csökkent radikálisan a területük. A nép által „Tőgyerdőnek” nevezett határrész a híres „kékvércsék erdeje”, melyről Flomoki Nagy István 1953-ban készített természetűimet. 243 MÓDY György: Nyugat-Bihar és Dél-Szabolcs települései a XIII. század végéig, 181. p. 146
