Verba Andrea: Séma 2. Vincze Ottó kiállítása. Szentendrei Képtár, 1998. október 20 - 1999. január 31. (Szentendre, 1999)

Rögzített dobások / Fixierte Würfe, 1994 asztralon, fa, üveg, üvegpohár, zsonglőrlabda / Astralon, Holz, Glas, Wasserglas, Jongleurball, 260 x 270 x 1 20 cm tárgyszerűségében igen sokatmondó. A gondosan kiválasztott kiegészítők, a műszálas vagy impregnált anyagok si­ma, vízlepergető felülete, lágy esése a bőr intimitását idézik. Karakterük szerint arra az ellentmondásos érzésre hív­ják fel a figyelmet, amely minden hasonló határhelyzetben hatalmába keríti az embert. Vincze legtöbb művének megvan ez a sajátos felületi feszültsége. A minta-, a méretvétel kiszolgáltatott alaphelyzete, a megidézett szituáció áltudományos adatokkal álcázott kegyetlensége, abszurditása a figura jelenléte nélkül is nyilvánvaló. A tömegterme­lésben a konfekcióméretekhez igazodik az ember, a kellőképpen uniformizált szabásminta elrejti az egyedi formá­kat, nem ismer egyént, csak típusokat. Normál vagy rövid kövér típus egyre megy. A fej nélkül ábrázolt, leméretezett próbababákra emlékeztető alakok egy hentesüzlet közönyével kínálják portékájukat. És mégsem. A merev esetlen­séggel álldogáló figuráknak szelíd bájt kölcsönöz a mintához feltétlen hűséggel ragaszkodó kialakítás. A szabásmin­ták világa átlátható. Az egyszerű vonalak a mesteremberhez illő józansággal írják körül a formát. A kimért munka­tempó tervszerű idealizmusa csak bizonyos távolságból érhető tetten. Az abszurd mint rögzült kép csak néhány cen­timéterrel lebeg a föld fölött. Talán ezért sem magyarázható. Szándékoltan sematikus emberkép és minuciózus tárgyszeretet. Mit jelent ez? Hol van már a Barcsay formálta mo­numentális asszonyalakok, a Balogh- és Deim-képekről ismerős, mozgékony bábuk vitalitása, ahol a személytelen­ség ellenére a bábuk valamiféle általános és állandó emberi érték hordozói? Maradt-e még számunkra valami biz­tos pont a jel és jelentés viszonyában? Fellelhető-e még a kiüresedett és elhasznált forma és a szó karakterében va­lamiféle állandóság, kézzelfogható jelenlét, amely az idő múlása ellenére önmagával azonos marad? Vincze Ottó egyelőre a gyűjtő szenvedélyességével gombostűzi falra mintakönyvének legszebb darabjait. A megörökítés, az elil­lanó pillanat rögzítése - mint idea, számára is létfontosságú. Igaz, hogy az installáció, mint műfaj, térben és időben meglehetősen törékeny egzisztencia, de tere talán épp ezért telítődhet az irónia és a nosztalgia enyhén fanyar at­moszférájával. „Él-e még a művészet?" - erre a kérdésre a levegős szerkezetű installációk könnyűléptű torzófigurái tudják a választ. A titok néhány hétre beköltözik a kiállítótérbe, körüljárható, leírható, de meg nem érinthető. Bár­mennyire közel van, a távolság megmarad. Kiszámíthatatlan, szirénhangja és szelíd mosolya azonban még sokáig kísér. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom