Verba Andrea: Séma 2. Vincze Ottó kiállítása. Szentendrei Képtár, 1998. október 20 - 1999. január 31. (Szentendre, 1999)
Vincze Ottó művei „Egy napon, látszólag ok nélkül, mondhatnám szinte érdekló'désem ellenére, Párizsban találtam magam: elhagyva a Gare du Nord-t és a Gare de Г Estet, egy kihalt, falusias arcú térre értem, ahol a Gare du Midi emelkedett. Nem tudom leírni azt a különös érzést, amelyet ez a látszólag elhagyatott épület tett rám, magas tetejével, tégla- és kőfalaival, valamennyi ablaka csukva volt, s a homlokzatán egyszerű, aranyozott bádogbetűkkel ezek a szavak álltak: Gare du Midi. Az épület mögött sehol egy vasúti sínpár, semmi mozgás. Miféle gondolatok megtestesülése értelmében került ez a haszontalan és képtelen pályaudvar oda, s miért épült számomra az emlékek útkereszteződése Párizsnak erre a pontjára?” (Gaston de Pawlowski: Utazás a negyedik dimenzió birodalmában)1 Az utazás, a távoliét valamilyen értelemben mindig megmérettetés. Elhagyni a szülőföldet, a tájat, ahol felnőtt az ember, és egy új, addig ismeretlen világban megtalálni azt a belső hangot, amely bizonyos, hogy a sajátunk, nem kevés odafigyeléssel jár. Olyan kaland ez, amely a visszatérés után nyeri el igazi jelentőségét. Hiteles jelenlét talán csak a távolság felismerése révén elképzelhető. A térkép folyamatos újrarajzolása olykor fárasztó, de korántsem lehetetlennek tűnő vállalkozás. A régi mappának a kartográfiában megvan a maga patinája, az új térkép a felmért múlt és a jelen bonyolult szövedékéből születik meg. Vincze Ottó 1996/97-ben az Eszak-Rajna-Vesztfáliában található schöppingeni művészfalu ösztöndíjasa volt, 1997 októberétől az év végéig pedig - elnyervén a mecklenburgi művészház pályázatát - Schloss-Plüschow-ba kapott meghívást. Az ösztöndíjak időtartama alatt készült munkái - melynek nagyobb része installáció - hazai kiállítótermekben mindezidáig nem kerültek teljes körű bemutatásra. Mivel Vincze Ottó szentendrei ihletettségű művészetében a 90-es évek közepétől jelentős mérvű változás tapasztalható, indokoltnak látszik, hogy az utóbbi időszak itthon illetve külföldön készült fontosabb installációi egy nagyobb kiállítás keretében együttesen adjanak számot e változásról. Vincze Ottó 1984 óta rendszeresen kiállító művész. Korai munkái a szentendrei festészet Barcsay Jenő nevével fémjelezhető, konstruktív irányvonalához kapcsolódtak. Puritán tisztaságú, zord forma- és színvilágé kompozícióinak alapanyagát csongrádi és szentendrei szerb temetők motívumkincse adta, művein hosszú időn át felismerhetők voltak az archaikus formák jeltöredékei (Belső árnyék, 1985)2. E jelszerű, de önálló jelentésüket lassan elveszítő, inkább gesztusértékű formák fokozatosan megbontották a művek szigorú geometriáját. A jeltorzók mögött pedig, mint a kora tavaszi, ázott földeken, nyers festőiségű színfoltok vonták magukra a figyelmet. A formázott vászon felületén megjelenő kollázs jellegű, applikált motívumok sora, az ék- vagy sarlóalakot öltő gesztusjelek mind vadabb ritmusa szinte felőrölte a hagyományos értelemben vett képmezőt. A tudatos dekonstrukció eredményeként a zaklatott forma- és színvilágú műveket végül áttetsző tisztaságú, elemi geometria és játékos egyszerűségű, harmonikus kompozíciók sora váltotta fel. Az átmeneti periódus (1989-1993) művei, félúton a sík és a tér között, a jel és a kép viszonyát elemzik. A szikár jelformák és a festői felületeket adó, látszólag szabadon tallózó anyaghasználat szép példája ebből a korszakból az 1992- ben készült 1-es diptichon-képlet3. A semleges, halványszürke alapon lenn fekete trapézalak jelenik meg, jobbra fenn homokfúvott üveglap, mely alatt napsárga színű homokkal festett négyszögletű mező dereng. Az üveglapon a sárga színmező fölött áttetszőn a római egyes szám, a festett - kép vászon helyett fémbádoggal borított - párdarabján az életfa jelének fekete színű töredéke áll. A diptichon kompozíció szinte játékosan felvetődő, egyszerű geometriai formái látszólag alig alkalmazkodnak egymáshoz, finom eltolásaikkal mégis egyetlen pont köré szerveződnek. Olyan pont köré, 3
