Hann Ferenc (szerk.): Érmek és majdnem-érmek. Szentendrei szobrászok kiállítása a Képtárban 1994. április 7 - 25. (Szentendre, 1994)

talál a legmegfelelőbben elemezhetőnek. A geometrikus és organikus formák találkozása a völgyben meghúzódó emberi építmények látványában (Alpok IV.) csak egyetlen megvalósulása a szinte minden művében megjelenő problémának. S a művészt a tenyérnyi éremtől a majdnem öles domborműig (s tovább, a falméretű muráliáig) kíséri végig ugyanaz a plasztikai kérdés. Szentendre három vérbeli érmésze közül az utóbbi tíz évben Csíkszentmihályi Róbert már csak megbízásos érmekkel foglalkozik. Pedig korábban szabadon vállalt sorozatai között olyan megrendítően fontos műveket hozott létre, mint például a Futás sorozat (1982.), amelyben a figyelmet az emberi élet kiszolgáltatottságára (a célkeresztet az emberre) irányította. Ligeti Erika viszont minden ihletettséggel teli pillanatában érmet kezd mintázni. Olyankor azonban nem nagyon foglalkozik a kötöttségekkel: hol talpat csinál az éremnek (Pro Űrbe Esztergom), hol négyzetes formát ad nekik (Barcsay, Anna Margit), hol kilógat belőlük egy korcsolyás vagy hintázó lábat (Tripla axel, Gyermekkor „Édes”). Úgy tűnik, Asszonyi Tamás levélírás helyett is inkább érmet, éremszerű művet formáz: alkalmi művei a karácsonyi megemlékezéstől a kiállításmegnyitókig kísérik végig életét. Természetesen lép el a kisplasztikái irányba az éremtől ő is. A talpas éremből nagyon könnyen lesz posztamensen álló kisplasztika (In memorim AT, Műgyűjtő). És ki határozhatná meg, hogy hol a határ relief és nagyméretű érem között (Régi római lányok)?

Mindenképpen külön kell megemlíteni Matyó(falvi) Gábor pénzsorozatát, amely éppen azt

szimbolizálja, hogy még a leginkább az éremhez kötött funkció (a pénz) is milyen nehezen találta meg az utat azokhoz a ma már közhelyszerű formákhoz, amit a mai világban a pénzérme jelent. Más oldalról nézve a kérdést, vajon éremnek tekinthető-e még Szentirmai Zoltán 56-os pályázatra készített kis vázlata, aminek makett változata már relief, és murália válhatott volna belőle.

A szépség a XX. század során a grand artnál megszűnt iránykategóriaként létezni. Az emberiség szépségigénye azonban tovább él, s az alkalmazotti műformák nem élhetnek meg nélküle. Ezért is van, hogy az érem, amely minden autonómiája mellett alkalmazott műforma is, gyakran elégíti ki a művész és a néző (használó) szépség iránti igényét. Az éremművészetet laza határai segítik abban, hogy még véletlenül se váljon a könnyűműfaj terepévé. A valódi érem egyszólamúsága alkotójától a gondolati és plasztikai tömörítés magasszintű képességét igényli.

Az érem a szobrászat aforizmája.

Szentendre, 1994. március Chikán Bálint