Hann Ferenc: Vaszkó Erzsébet (Szentendre, 1983)

Ki állíthatná bizonyosan, hogy egy festő életművének lényege megvilágítható valamilyen irodalmi analógia segítségével?

Mégis érdemes összevetési kísérletet tenni a sokáig ismeretlen Sarah Teasdale egyik verse és Vaszkó Erzsébet oeuvre-jének lényege között.

Teasdale éppoly lazán (s mégis szubsztanciáiisan) kapcsolódik Emily Dickinsonhoz, mint Vaszkó azokhoz a mesterekhez, akikkel személyét összefüggésbe szokás hozni. (Az irodalmi vonatkozásokat Robert Goffin fejti ki részletesen, A költészet Ariadné-fonala című könyvében — Gondolat Könyvkiadó, 1972.)

A kicsit körülményes, nehezen követhető Dickinson-féle alapvetés Teasdalenél a szigor és a lebegés, a sejtelmesség és a konkrét képi világ, értelem és érzelem szintézisében módosul össze-nem-téveszthető költészetté.

Most idézendő verse mintha Vaszkó Erzsébet „újabb” alkotói periódusában született műveinek (mármint azok „tartalmának”, verbálisán egyáltalán megközelíthető lényegének) summáját adná:

Minden, ami halandó, elégettetik.

Minden, ami eszme, álomba tétetik,

Csak a szellem ébred föl, hogy elmondja,

Mit a mély mond el a mélynek;

De egy pillanatra, hiszen ő is elröpül,

Mint egy mindenütt-új-hó mezőn,

Madarak lábnyomai tanúsítják a kurta fölvillanást Mely a repülésben kezdődött és a levegőben fejeződött be.

(Ford.: — Goffin nyomán: Tímár György)

A versnek több olvasata van, miként Vaszkó Erzsébet képeinek is.

Emeljük ki — s talán nem önkényesen — az azonosságokat, s tegyük eggyé azt, ami rokon.