Hann Ferenc: Vaszkó Erzsébet (Szentendre, 1983)

gozik. Kedveli — erre korábban is volt példa — a súlyos, komor színeket, nem ritkán a monokrómia közelébe jut el. Máskor éppen a pasztell hamvasságára építve harmonikus kompozíciókat épít fel meleg barnákból, sárgákból. Mindenesetre igen ritkán lép el a játékosság, a könnyedség, a derű felé. Súlyos, komor, s természetéből eredően tragikus ízű festészet az övé.

A szomorkás felhang azonban korántsem jelent valamiféle lemondást, a világ örömeinek kizárását. „Csupán” a mindenároni idill (más oldalról a vizuális lektűr, a kommersz, a közhely) tagadását jelenti.

Sejtelmes, néha misztikus képein mindig felfedezhető a valóságelem (az elindító motívum), de annak konkrétsága, földhözragadtsága átlép egy másik szférába, más és más értelmezési lehetőségeket kínál a szemlélőnek.

Vaszkó Erzsébet poétikus és tárgyilagos, ironikus és szigorú, bölcs és esendő, komoly, de nem idegen tőle a humor, intellektuális és érzelmi egyszerre. Harmonikus és szándékoltan izgalmatkeltő képeket fest.

Mindig a teljességre törekedett, s egy etikus, tiszteletet ébresztő életmű bizonyítja: nem hiába.

Ez a kis könyv 1983 májusában a Szentendrei Képtárban rendezett retrospektív kiállítására készült, abban a reményben, hogy a kevéssé tájékozott, de elfogulatlan tárlatlátogatót is meggyőzi a festő kivételes fontosságáról, helyéről a korszerű kortárs magyar művészetben.