Molnárné Hajdú Margit: Vezető a Nagytarcsai Falumúzeum kiállításaihoz (Szentendre, 1977)
ret a második napján viselték.) A vállkendő „nyakrakendő” is a megfelelő színű ruhához illő. A fehérhez fehér, a kékhez kék kell. A vasalt fejkendőt a lány csak menyasszony korában köthette a fejére, ha a templomba ment. Máskor ott csak hajadonfővel jelenhetett meg. De a kocsmába a tánchoz feltétlenül a fejére tette. Ezt a kendőfajtát az 1930-as években még kézzel hímezték. Az áttört hímzés mindig fehér volt. Fölötte a névbetűk és a közte lévő virágok lehettek színesek. A kendő alá fejkötőt csak a menyecske vagy asszony hordhatott. A lányok haja hátul egy copfban lógott, a végében lévő színes szalag a szoknya aljáig ért. A kötények ünnepi rendeltetését a széles, gazdag hímzés és a kékfestő fényezettsége mutatja. A harmadik szekrényben asszonyok ünnepi viseleté látható. A pirosat „játszó” öltözetet pünkösdkor, a feketét adventban, nagyböjtben vagy gyász esetén öltötték magukra. Ezt a fekete ruhát gyászban vagy temetésre csaknem közeli családtag halálesetén viselhették. Ha közeli rokon halt meg, keskenyebb és még sötétebb hímzést kellett alkalmazni. Az asszony fejkötőjén csak egészen keskeny csipke látszódhatott. A negyedik szekrény а 19. század végén használt női viseleteket tartalmazza. Az első hétköznapi barhetszoknya „barhetka”. Az asszony fején piké kendő van. A pamutos házivászonból készült ing hímzésdísze a Madárka kicsi bimbóval a századfordulóról 28