Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - KUGLER JÓZSEF: A békés-csanádi szlovákok önkéntes második világháború utáni migrációja, és ennek napjainkig tartó hatása 1945-1948

tesen kitartó közép- (10-20 kat. h.) és a módosabb paraszti (20 kat. hold feletti) családok kényszerültek távozni. Előszeretettel vették fel az áttelepítési ívekre a helyi közösségek maroknyi helyi értelmiségi rétegét (lelkész, tanító, tisztviselő) is. A szegényebb sorú, kevés ingatlanvagyonnal rendelkező, magyar mivoltuk mellett hajthatatlanul kitartó családok egy részét pedig már 1946 novembere és 1947 februárja között - a második „munkaerő-toborzási" hullán keretében - szállították kényszermunkára, az elűzött németek helyére, mivel ott továbbra is a rendkívül súlyos munkaerőhiánnyal küszködtek. Ez az érintettek és az utókor is által deportálásként jellemzett kényszermigráció számos esetben a háromgenerációs parasztcsaládok szétszakadását okozta. Mivel az ingatlanvagyon többnyire a szülők vagy nagyszülők nevén volt, így őket magyarországi áttelepítésre jelölték ki, a kiskorú és az egyedülálló felnőtt gyermekeikkel együtt, míg a házasságkötés útján „kivált" vagyontalan családtagokat cseh-morvaországi munkaszolgálatra irányították. A szállítás rendkívül embertelen körülmények között, a téli hónapokban, fűtetlen vasúti kocsikban történt. A deportálásból, csehországi kényszerlakhelyéről számos fiatal a határon átszökve követte hozzátartozóit (szüleit, nagyszüleit) új magyarországi lakóhelyére. 1947 áprilisában a kölcsönös átköltöztetések megkezdésekor az említett ingatlancsere-névjegyzék lett a lakosságcsere tényleges lebonyolításának az alapja. A névjegyzékben szereplő magyar és szlovák családok egy időben kezdték meg ingóságaik vagonba rakását. Az ingóságok feletti szabad rendelkezésről, legtöbb esetben átviteléről, egyébként hosszas viták után egyeztek meg az érdekelt felek. Egy-egy Szlovákiából érkező, 50-60 vagonból szerelvény általában 15-20 magyar családot szállított át mozdítható értékeivel együtt. A magyarországi kitelepülőket szállító szerelvények is hasonló nagyságúak voltak, azokon azonban 25-30, vagy még ennél is több család foglalt helyet ingóságaival együtt. A szlovák telepítési szervek jól tudták alkalmazni az ikresítési névjegyzéket, mivel egy-egy szülőföldjét elhagyni kényszerülő család annyi ingatlant hagyott vissza, amely megfelelő életlehetőséget biztosított a Magyarországról érkező „ikerpárja" számára. A lakosságcserét magyar oldalon koordináló Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) munkatársai számára azonban igen nehéz feladat jelentett a felvidéki magyar családok elhelyezése. Gyakran előfordult, hogy csak két-három kitelepülő szervény után tudtak fogadni egy Felvidékről érkezőt. 15-20 magyar család minimális életfeltételeinek biztosításához gyakran 40-50 kitelepülő szlovák család visszahagyott ingatlanjait is fel kellett használni. A csere keretében áttelepített vagy menekültként érkezett magyar családok döntő többségét ezért a kitelepített vagy kitelepítésre ítélt, illetve vagyonelkobzást szenvedett németek ingatlanjaiba a Dél-Dunántúlra, a főváros környékére, a bakonyi és a bácskai falvakba irányította a MÁK. A Délkelet-Alföldön mindöszsze alig több mint kétezer felvidéki család, nyolc és félezer személy nyerhetett el-