Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - BAGI GÁBOR: Bevándorlók Szolnokon a XIX. század első felében, s szerepük a mezőváros életében

Szolnokon az ipar fejlődését segítette, hogy a jelentősebb ipari központok innen nagyobb távolságra feküdtek, és így csak részleges konkurenciát jelentettek a helybelieknek. A helyi kézművesekről már az 1710-es évektől vannak adatok, részletesebb összehasonlításra pedig a század második felétől nyílik lehetőség. A helyi kézművesek egyes iparágak szerinti megoszlása az alábbi képet mutatta:

12 * 1769 1828 1850 Csizmadia 9 51 80 Kalapos 3 12 13 Szűcs 13 26 53 Kőműves, üveges, asztalos, ács* 11 13 20 Molnár 6 11 54 Szíjgyártó 3 2 18 Kovács, lakatos, kerékgyártó* 8 13 19 Szabó 9 10 30 Takács 5 13 17 Szűrszabó 5 4 Pék 1 1 Varga 8 4 Festő 1 Gombkötő 1 2 Kéményseprő 1 Kosárfonó 6 Kötélgyártó 4 Könyvkötő 1 Nyerges 1 Pintér 1 Serfőző 1 Tímár 2 7 Üstkészítő 1 * 1769-ben 3 kőműves, 2 asztalos, 5 ács, 3 kovács, 3 kerékgyártó, 1828-ban 5 kovács, 5 lakatos, 3 kerékgyártó, 1 kőműves, 1 ács-pallér, 10 asztalos, 1 üveges működött itt. A céhszerveződés Mária Terézia alatt vette kezdetét. Ekkor a szűcsök, vékonyszabók, szűrszabók, kovácsok, kerékgyártók, lakatosok, szíjgyártók, vargák, csizmadiák és takácsok nyertek privilégiumot, amit 1805-ben I. Ferenc császár véglegesített. A kőművesek, ácsok, asztalosok, pintérek, üvegesek, halászok viszont átmenetileg más mezővárosok céheihez szegődtek. A halászok 1813-ban 12 BOTKA János (szerk.), 1989. 263-265.