Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - CSOMA ZSIGMOND: Erdélyi gyümölcs az Alföldön

Alapszíne világos fűzöld, éretten élénk sárga. Fedőszíne a napos oldalon pirosas, szakadozott piros csíkokkal. Húsa sárgásfehér, kemény, roppanó, bőlevű, édessavanykás, enyhén fűszeres ízű. Téli fajta, február végéig gond nélkül eltartható. Elsőrendű piaci és háztartási alma, frissfogyasztásra azonban csak másodrendű. Hűvösebb fekvésben, kötött talajon hatalmasra nő, és bőven terem. Annak ellenére, hogy gyümölcse nagy méretű, szélverésre nem érzékeny. Erdélyben az alma - köszönhetően a változatos éghajlatú és domborzatú tájnak, a pásztorkodó állattartásnak-, a körte és a szilva mellett a legfontosabb gyümölcsök közé tartozott, és ma is az. Tápértéke mellett a babonák, a népmesék, jelképek, népi hiedelmek és szokások kimeríthetetlenül gazdag forrása. Az első „pomológusoknak" bizonyára a pásztorokat kell tekintenünk, hiszen egész életüket erdőn-mezőn töltötték, és jól tudták, hogy hol terem ízletesebb, nagyobb, szebb gyümölcs, mikor melyik érik. A gyümölcsök nemesítésében az erdélyi főurak élenjárók voltak, egymással versenyeztek, hogy ki tud szebb, értékesebb gyümölcsöt küldeni ajándékba a királynak, királynénak, vagy az erdélyi fejedelmi udvarnak. Természetesen egymást is sokszor meglepték hazai, vagy külföldről hozott újdonságokkal. Benkő József Erdélyt leíró munkájában nem egyszer említ településeket körülölelő gyümölcsösöket, sőt részletes kimutatást közöl a pálinkafőző üstök, edények számáról, a főzésből nyert haszonról. Az erdélyi gyümölcskultúra tudományos megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szereztek azok a szakemberek -Bodor Pál, Nagy Ferenc, Kovács József, Glocker Károly, Girókuti Ferenc, Ritter Gusztáv akik az Erdélyben termesztett gyümölcsök fajtáit feltérképezték, Entz Ferencnek és Bereczki (eredetileg Badinszki) Máténak megküldték részletes leírásra, szaklapokban közölték azok jó és rossz tulajdonságait, termesztésükhöz való ismereteiket. A felsorolt elsők közül ki kell emelni Nagy Ferenc munkásságát. O ismertette meg Európával a Batul almát, olyannyira, hogy a francia pomológiába is bekerült. Ugyanebben a művében dicséri az erdélyi fajtaleírókat, hasonló munkára ösztökélve az akkori magyar szakembereket. Az almát általában éretten szedték, a nyáriakat a maguk idejében, a tárolásra szánt télieket, „amikor megütötte a hóharmat" (dér). A fajtákat az erdőből begyűjtött magoncokba oltották ékoltással. Az oltás helyét méhviaszból maguk készítette oltóviasszal kenték be. A magonc alanyú almafák hatalmasra nőttek, 50-100 évig is „szolgálták" a családokat. Napjainkban is legnagyobb mennyiségben még mindig a Batult termesztik. Marosszéki almák címszó alatt a Marosszék és környéke almáit gyűjtötték csokorba.

26 A régióra jellemző hagyományos fajták az Erdélyi fűszeres alma, a Daru alma, a Leánycsöcsű alma, és a Pónyik alma. 26 Leírója Sípos Béla Zoltán. 226