Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - CSOMA ZSIGMOND: Erdélyi gyümölcs az Alföldön

gyümölcsért gyakran 7-8 q, vagyis az árunak megfelelő űrtartalmú búzát kaptak cserébe. Ez a terménycsere egészen általános volt, Galgóczy Károly egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „Belőlről legélénkebb a felső Tiszahátnak a sík alsó vidékre való kereskedése, mert a sík alföldön, hol a kiterjedt pusztaságon nyugpontul zöld bokrot alig talál a szem, örömestebb elcseréli a magyar nép gabonáját gyümölcsért mintsem bőségben levő földjét gyümölcsfa ültetésekkel ékesítse. A Maroson és Körösökön szinte járnak gyümölccsel megrakott lápok."

9 A Kárpátok előtere ugyanis gyümölcsben rendkívül gazdag volt, elsősorban szilvából, almából adódott ez a gazdagság.

10 Már XVIII. századi adatok is mutatják, hogy a tarpai, tiszabecsi, tiszaujlaki, csengeri sajkárok vízi úton szállították az almát, diót és az aszalvány gyümölcsöt Tokaj, Szolnok sőt Szeged piacáig. Szegeden kelendő volt a lápos alma, vagyis a tutajokon, kosarakban szállított alma, amit a máramarosi románok, szlovákok, ruszinok szállítottak még az 1870-es években a Dél-Alföldre.

11 A Tiszahát és a Szamoshát terménye is folyókon került le, a máramarosi Técső lakói az erdőközi legelőiken, a irtásokon (lázokon) termelt gyümölcseiket a Tiszán szállították le Újlakig. A Tisza-völgy gyümölcsellátását a Kőrösök is biztosították, Bihar és Arad gyümölcseiből. Tiszazugba fenyőtutajon hozták az apró, piros tiszai almát, a tiszaháti almát, illetve a híres, régi fajtát az un. fűzalmát főleg Rahó környékéről. A Maros is nagymennyiségű gyümölcsöt szállított a hátán. A tutajozás azért játszott óriási szerepet, mert a folyók az eltérő térszíni és gazdálkodási nagytájakat kötötték össze egymással. Ugyanakkor a tutaj anyagát, a rönkfát is el lehetett adni azokon a helyeken, ahol a gyümölcs is kelendő volt. Maros például Erdély keleti és középső, valamint délnyugati területeit kötötte össze egymással és az Alföld déli részével. Innen a Tiszán felfelé Szatmárig lehetett közlekedni. A tutajozás így nagy területeket vont be a gazdasági vérkeringésbe. Sőt tutajos és dereglyés munkára specializálódott falvak-közösségek foglalkoztak az árutovábbítás nem könnyű, és nem is mindig veszélytelen feladatával. A XIX. sz. második felében Erdély szerte tutajos falvaknak tartották Gergyóremetét (Remetea), a Maros-szorostól közvetlen délre pedig Détát (Deta), Füleházát (Filea), Molnosfalut (Morareni), Maroshodákot (Hodac), Magyarét (AlunisJ, Disznajót (Valenii de Mureç), Marosvécset (Brincoveneçti), Holtmarost (Lunca Mureçului) és délebbről Szászrégennel (Reghin) szomszédos falvakat, Marosfelfalut (Suseni), Radnótfáját (Iernuteni), Abafáját (Apaiina), Beresztelkét (Breaza) és a valamivel 9 GALGÓCZY Károly, 1877. 285. 10 „A Tiszahát fent Már amaroson elkezdve mindkét oldalon Beregh-Ugocsa, Ung, Zemplén, azután Szathmárban és Szabolcsban egyaránt egész gyümölcs raktárakat képez. .. mind két Bihar hegyes és dombos vidéke bővelkednek gyümölccsel... Krassónak, Temesnek különösen oláh vidékei bővelkednek kiváltkép szüvávaV GALGÓCZY Károly, 1877. 283. 11 BÁLINT Sándor, 1977. II. 8., BARNA Gábor, 1988. 189-212.