Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)

Bevezetés

elsajátítani. „A latin nélkül nem lehetett a nemesség önkormányzati szervei: a megyék közéletében részt venni, magasabb hivatali vagy egyházi posztot betölteni. A latin megismerése viszont ilyen iskolák elvégzése után a társadalmi emelkedésnek is bizonyos szűk utat nyitott az egyszerűbb származásúak számára, főleg az egyházakon át azon értelmiségbe, mely a nemességnek alárendelve, lényegében véve annak érdekeit szolgálta. " A római katolikus egyház iskolái természetesen évszázadok óta ebben a szellemben szerveződtek, vagyis az elemi ismereteken túl minden képzés alapjának a latin nyelvet tartották. Ezt követték a különböző protestáns egyházak is. Amíg azonban a római katolikus iskoláztatást a különböző szerzetesrendek (vizsgált korunk elején, tehát a XVII. században főleg a jezsuiták, az ezt követő időkben aztán a bencések, a piaristák a ciszterciták stb.) végezték, addig a protestánsoknál az úgynevezett kollégiumi rendszer alakult ki. A kollégiumok teljes képzést nyújtottak, amely magába foglalta a középfokot (gimnázium) és a felsőfokot (főiskola - teológia) is. Ilyen kollégiumok létesítésére és fenntartására azonban csak a nagyobb gyülekezetü városokban nyílt lehetőség. A legnevezetesebb protestáns kollégiumok a XVII-XIX. században Észak-Magyarországon (Pozsony, Eperjes, Sárospatak stb.) voltak.

2 Éppen ezért a messzi, távoli helyeken való iskolázás nehézségei és jelentős költségei arra bíztatták az egyházak helyi vezetőit, hogy kisebb körzetekben is létesítsenek olyan iskolákat, ahol a latin nyelv alapjait megtanítják, ahol olyan ismeretek birtokába juttatják a diákokat, hogy a felsőbb iskola szellemi és testi követelményeinek megfeleljenek. Ezek a kisebb tanodák voltak az esperességi iskolák, melyekben a fő tantárgy a latin nyelv (a syntaxisig - mondattanig - bezárólag!). Latin iskolának (schola latina) vagy nyelvtani iskolának (schola grammaticalis) is nevezték ezeket a „kisgimnáziumokat", melyeknek aztán a körülbelüli megfelelője a XIX. század második felétől az algimnázium. Az évszázadok folyamán más eltérés is volt a római katolikus és a protestáns iskolák között. Amíg a római katolikus egyháznál a hitélet minden vonatkozásában, így az egyházi iskoláknál is a központi irányítás érvényesült, a protestáns iskolákra ez egyáltalában nem jellemző. Ezért a protestáns iskolák (és most csak a kisgimnáziumokra és annál magasabb képesítést nyújtókra vonatkoztatva) mind szerkezetükben, mind tantervi-tankönyvi vonatkozásban különbözőek voltak. A tanárok is más-más szellemi irányvonal hatása alatt állva, különböző módszereket alkalmaztak.

3 Minden protestáns iskola ezért külön-külön vizsgálódást, történelmi felderítést követel, mert a kevés hasonlóság mellett sokkal több a különbözőség. így jellemzi ezt az egyik neves evangélikus iskolatörténész: „Visszapillantva e fejezetre élénken érezzük, hogy csak halvány képet adtunk iskoláink belső életéről, de teljest már azért sem adhattunk, mert minden iskolának megvolt a maga sajátos iránya és így minden egyes iskola történetét újra kellene beszélnünk, hogy a különböző nyelvű és jellemű evangélikusok speciális iskolai sajátságait megismerhessük. "

4 1 Kosáry 1980. 67-68. 2 Lásd erre vonatkozóan Mészáros 1981. művét 3 Szelényi 1917. Ezzel kapcsolatban három korszakot jelöl meg: kezdetben az ortodoxia; majd a pietizmus és racionalizmus (1671-1777); ezt követően a filantropizmus és a német neohumanizmus (1777-1916) hatása alatt álltak az oktatók - i.m. 46.. 60. - A XIX. század közepétől a nemzeti nevelés is tért hódított. 4 Szelényi 1917. 79.