Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)
Paizs Goebel Jenő (1896-1944) az a festő, akire időről időre felfigyel a szakma és a nagyközönség. Különös, szimbolikus hangvételű festészetét elismerő hangok kísérik. Mégis pályája valamiképpen mindig félárnyékban marad, mivel egyéni látásmódja, kora jellegzetes technikáira érzékenyen reagáló személyisége folytán minduntalan kibújik az őt bármely festői irányzathoz besorolni igyekvő művészettörténész koncepciójából. Paizs Goebel a klasszikus értelemben vett festészet tartományain belül kísérletezett, itt akart igazán nagy lenni, ebben akart nagyot alkotni. Büszke és elégedetlen volt egyszerre. Kész munkáit az idő teltével nem becsülte sokra, szüntelen kereste a jobbat, a kifejezőbbet. Pályája során hű támasza volt testvére, Pajzs Ödön, a két világháború közötti sajtó közismert alakja, aki a művész halála után is sokat tett azért, hogy ez a kivételes értékekkel rendelkező, gazdag életmű ne szóródjon szét, ne merüljön feledésbe. 1 Patronáló tevékenysége kiváló partnerre talált Kállai Ernő személyében, aki a kezdetektől figyelemmel kísérte, írásaiban nem egyszer méltatta Paizs Goebel művészetét, és nagyrabecsülését mi sem jelzi jobban, mint hogy 1943-ban a festő gyűjteményes kiállítását, 1948-ban pedig az emlékkiállítást is ő rendezte. A 60-as években Haulisch Lenke foglalkozott huzamosabb ideig az életművel. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában megrendezte a festő emlékkiállítását, majd több elemző tanulmány mellett egy kismonográfia is megjelent tollából. 2 Ezt követően A szentendrei festészet című, 1977-ben megjelenő kötetében többek között Paizs Goebel munkásságára vonatkozólag is értékes adatokkal szolgált. Az 1979-ben a szentendrei Művésztelepi Galériában megrendezett emlékkiállítás után Hann Ferenc újabb szempontokat is felvillantó tanulmánya végül kéziratban maradt. 3 Az életmű bemutatására utóbb, két alkalommal a Szentendrei Képtárban került sor (1987, 1995). Paizs Goebel festészete tehát nem merült teljesen feledésbe. Mégis az eltelt időszakban sok művének nyoma veszett, és be kell látnunk, hogy a valamely különös szerencse folytán közgyűjteményekbe került alkotásai közül is csak egy-kettő szerepel a köztudatban. A MNG őrizte Aranykor c. festménye mellett esetleg még a szintén többször publikált, bár magántulajdonban lévő Rákos csendéletet tudja az ember hirtelenjében megemlíteni, ha rákérdezünk arra, ki is volt Paizs Goebel Jenő. Az idő folyamán túlságosan leszűkült keresztmetszet úgy tűnik, elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol már nemigen szűkíthető tovább. A ma egyoldalú képe szerint Paizs Goebel "talányos" festészete inkább kuriózum. Pedig épp erről a festői pályáról mondható el, hogy meglepő fordulataiban, szokatlan, egyedi formáiban is tág ívű horizontot rajzol fel, érinti a kor jellegzetes festői problémáit, s keresi ezekre a választ. Fontos tehát, hogy a még fellelhető művek alapján pontosabb, teljesebb képet kialakítva, közelebbről megismerkedjünk Paizs Goebel Jenő művészetével. * * * Paizs Goebel Jenő 1896. július 4-én született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán előbb Zemplényi Tivadar, majd Réti István tanítványa. Pályája ígéretesen indul: 1924 júliusában főiskolai tanulmányainak befejeztével az elnyert Nemes Marcell ösztöndíjból és Petrovics Elek által a Szépművészeti Múzeum számára megvásárolt tájképe tiszteletdíjából Párizsba utazik. 4 1925 decemberéig másfél évet tölt a francia fővárosban és annak környékén. Művészetfelfogásának, indíttatásának megfelelően Paál László egykori környezetét keresi fel. Macherin-par-Barbizonban bérel műtermet Jeges Ernővel és Varga Alberttel 5 közösen. Később Czimra és fivére 6 is kiköltözik Párizsból hozzájuk. Paizs Goebel - aki ekkoriban még csak a Goebel Jenő nevet viseli 7 -, egész nap az erdőt járja, több erdőrészietet fest, közöttük például a Paál László fái c. képet. 8 A barbizoni erdőben sejtelmes, borongó árnyak, kidőlt, korhadó fatörzsek, göcsörtös ágak várják, melyről tanulmány rajzok sorát készíti. Goebel tanulmányként rajzolja, festi az erdő részleteit, de munkái sokszor már önálló képi értékkel bírnak. Az erdő átlelkesített, átszellemített arcát jeleníti meg bennük. Mintha a lombok közt bolyongó lélek keresné a formát, amelyben megmutatkozhat.