Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

1. Önarckép 1928 Te úgy nézel felém Tükörből komolyság Torzmosollyal s kérded hol itt a szívjóság Hisz önmagad homloka a bélyeg ami utálja, s nem adja vissza Önmagad te hiú féreg E finom rajzot ez elrajzolt vonalba Hisz, a szemednek rabszolgái is várnak hogy hunyd le, és befelé nézzél E kegyetlen macska homálynak s ott újra megigézzél! ősnemesi véred árán Bölcsődtől a büszke sírig amit nem várt tőlem Anyám mert ha reám néz ő, az meghódított lesz és merev. 2. Czimra barátomnak 1928 Te nem tudod, mi él, csilingel? Csak néha elfogod. Ha a hangulat az életbe szökken el, Ami élve élésé, lehet szent jobbod, Ami nem alamizsnás kenyér De megtudod! Ki dobja azt, ha földre ér. 3. (Cím nélkül) 1928 Most kertbe lép... S halkan átoson A fűn a szél, Mint az árnyék a holdsütötte tavon. Hogy fázik itten minden levélke, Mint most az én haló dalom Búcsúcsókot küldve távozó kezedre Ismerős arcokat megvillantva Lámpalázba banzsalúl, Hogy mily ijedt az arca. Ismersz te jó s reája mondom őreája gondolva, rajongva. 4. Egy pohár víz rajza 1928 Ó! Fény! Kristálytükörre hulló! üveghengeres, átlátszó, abroszra lengő. Ó! Fény! Élethez ragadt merő titok, varázsló! A tüdővész görcsös szomja gátol Hidegen, mereven, kacéran. Mint a jégvirág vagy fagyott gleccser, ahol Tán már nem oly sóvár a meddő iszony! Innám én, úgy mint kedvesem hűs szemét, Amit úgy önt le árnyéktól árkokba rezegve, Hogy leöntse önbáját, hideg tüzét, Ijedt két kúp felé szökve, Ahol újra adja vissza abrosznak színét. 5. (Cím nélkül) 1928 Oly groteszk! Élete, mint az erőltetett mosoly, De csodás rajta mégis az arabeszk! Oly kínozott szépség, Mint a szorgalom kínozta hangyaboly, E gleccser - ez üvegharang fölött, Ahol te élsz s mint zene jössz felém, Ha kínom bánattal megütközött A te sorsodrágta mély egén Hogy kendőzd, holott húsod S önmagad dobod, ami csupa jóság Öngyilkosod! 6. (Cím nélkül) 1928 Mi szép, mi űzve lassan el Kering a haldoklás felé. Isten te jó, ha így felel Az örök életrács elé. Az én szavam a te szavad űr felé zendül, rácson kifelé, Angyalod, erőd egy egész jómagád! Vissza a jogod felé. Hogy zendüljön lelkem, a te jó pásztorod És megyek utánad a rácson kifelé, Ne sújtson ezért reám haragod! S ne küldj vihart se a Sion-hegy elé. 7. Önarckép 1929 Bozontos ritkuló sörény Homlok és szemöldökdudor kemény és egy fehér síkba mélyed zöldes halántékom ívkörén orrom ívelt törötten futó s a száj(?) oly mentes szitkokba vágón Szemem értelmes fényét(?) hozva egy gyors rövid mozdulatra bántón. E fölényes gúny mélyre ásón hallgat(?) Nagy bajuszom csüngő ívén s alatta szörnyű(?) szakáll tekergett s e(z) álarc (a) hazudó vén.