Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

sonló szűkre zárt, boltívekkel, tört homlokzatokkal tagolt tér. Ez a tér a legtöbb esetben valamely ismeretlenbe vezető utat, vagy lépcsőt ábrázol, melynek kifutása van, de nincs határozott végpontja. Az út vagy elkanyarodik, mielőtt véget ér, vagy tengerpartra visz, esetleg hegyre fel. A lépcső e képek jellegzetes, visszatérő motívuma.

135 Ha a mű önálló tájkép, városkép, az ember legfeljebb apró jelzésszerű figuraként jelenik meg rajta, mint például Módok Mária Lépcső c. képén, vagy Paizs Goebel Virágzó fák c. festményének

13fi hátterében jobboldalt, az alig észrevehető, padon ülő pár. Az apró alakok akár egy CD. Friedrich képen a végtelen felé fordítják arcukat. A tájkép, városkép műfaján kívül a félalakos portrék, vagy a Rómát járt festők művein biblikus témák hátterében figyelhető meg hasonló térábrázolás. A harmincas évek első fele Paizs Goebel életének igen termékeny időszaka. A művészi mivoltra reflektáló alkotások és a dzsungelképek mellett a tájkép műfajában is jelentős alkotások születnek. Ennek szép példája a festő Tél (1932) c. műve.

137 A hóborította hegyek előtt robogó kis vonat, a csonka törzsű fa tövében heverő halott madár téli tájba helyezve az Aranykor c. festmény motívumait idézik. A híd ívét a fejét leszegő, terhének nekifeszülő, sovány ló valamint a kocsis görnyedt tartása ismétli meg. A hegyoldal dércsipkézte fái - mint a jégvirág - meseszerű hátteret kölcsönöznek a hétköznapi jelenetnek. A korszakban például Molnár C. Pál képeit jellemzi ez a meseszerű tájformálás. A dermedt fehérből és a hideg, feketébe hajló kékekből építkező színvilág, valamint a motívumkészlet folytán Paizs Goebel ebben a munkájában ismét közel kerül Szőnyihez, kinek 1927-ben Viadukt (Téli táj vasúttal) és 1928-ban Zebegényi temetés címmel készült művei

138 egészen hasonló hangvételüek. A téli táj mint szimbólum nem ismeretlen a korban, Szőnyinél éppúgy, mint Bernáth Aurél esetében (Tél, 1929)

139 bruegheli ihletettségűek e képek. Paizs Goebel számára bizonyosan nem ismeretlenek id. Pieter Brueghel művei, Párizsba menet annak idején talán látta is a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött Vadászok a hóban (1565) c. festményt.

140 Szőnyi és Bernáth képeihez viszonyítva Paizs Goebel műve ha lehet, még ércesebb, az apró ecsetvonások kemény rajzolatú, éles kontúrú felületeket adnak. E tekintetben a kép leginkább Franz Sedlacek - aki az osztrák új tárgyiasság romantikus ágának képviselője a korban -, 1935-ben készült, szintén Brueghel inspirálta Téli táj c. művével

141 állítható párhuzamba. A szentendrei táj csak 1933-34 után válik Paizs Goebel képeinek jellegzetes témájává, de 1931-től kezdődően már több tusrajzot ismerünk, mely a városka egy-egy kertjét, utcarészletét, a művésztelep környékét vagy a Bükkös patak partját örökíti meg. Ebben a korszakában "a vonal, mint kifejezési eszköz kezdte érdekelni. Észrevette a szentendrei tájban a vonalak szépségeit".

142 1929-ből származó Szentendrei táj c. versében így ír: Járnak az élőholtak s meleg van. házak ( ?) a sunyik időt rabolnak az egérlukban sajnálnád e bádogdobozt az útszéli porban mi haszna van, máló kátránypapír kiugró szög szúette fája (a) rögből kisír! Hegy oldalán szőlőgerezd verejtékes e nyár Szamárhegy bűze él, szeresd. Övé is az öröm a kár az időt nevesd És dárdaként mered négy templomtorony oly furcsa, oly groteszk (...) hogy elfog az utálatom mint halat a háló! E verset olvasva úgy tűnik, Paizs Goebel számára a "vonalak szépsége" mint arcon a ránc, sok fájdalmas és keserű tapasztalatot hordozott. A sorok mögött kirajzolódó városkép korántsem idilli. Hőség, por, nyomor - verejtékszag és dárdaként meredő templomtornyok. Kíméletlen, gúnyos hangvétel és élesen metszett kontúrok. Paizs Goebel lehet, hogy sosem olvasta De Chirico gondolatait a vonalakról és a sarkokról, de alkata révén pontos és világos képe volt arról, "milyen örömöket és fájdalmakat zár