Novák László Ferenc: „Hej, Nagykőrös híres város…” (Az Arany János Múzeum Kiállítási Monográfiái 4. Nagykőrös, 2008)

„HEJ, NAGYKŐRÖS HÍRES VÁROS...!" - Nagykőrös szellemi életének virágkora (XIX. század közepe)

Az 1848. március 15-i forradalom nótáriusként érte Aranyt. E beosztásban a szalontai nemzetőrség szervezése vált feladatává, s mint egy egykorú festmény - Rozvány György alkotása, amelyről Nagykőrösön Rácz József gimnáziumi művész tanár készített akvarell másolatot -, Arany János is részt vett az őrjáratokban, a rend biztosításában. A fegyver, kard, a harci szellem azonban nem bizonyult a költő életelemének, viszont aktívan bekapcsolódott a szellemi küzdelembe. Vas Gerebennel együtt szerkesztette együtt a „Nép Barátja" című lapot, s a Debrecenbe menekült nemzeti kormány belügyminisztériumában vállalt fogalmazói munkát. A forradalom és szabadságharc lelkesítésére írta a „Nemzetőr Dal"-t, amely megzenésítve valóságos népdallá alakulhatott. A szabadságharc bukása után visszatért Nagyszalontára, s írnoki álláshoz jutott Kenyeres János, az osztrák önkényuralom szolgabírája jóvoltából. Ebből a számára nyomasztó kenyérkereseti lehetőségből igyekezett megszabadulni, melynek tulajdoníthatóan elvállalta Tisza Domokos nevelői munkáját 1850-ben, a szomszédos Geszt grófi kastélyában. Itt, a geszti magányban és biztonságban (gróf Tisza László elkötelezett híve volt a Habsburg hatalomnak), félrevonultságban érte Aranyt a nagykőrösiek meghívása. Arany lelkiállapota mélyponton volt ekkor: 1850-ben írta a „Leteszem a lantot" c. költeményét, s a reménytelenséget fogalmazta meg a „Reményem" c. versében is: Kis hajó az én reményem Sem árbócza, sem kormánya; Csapkod a hullám keményen Gyönge sajkám veti-hányja. Messze a kék part mögöttem Földe a kopőár valónak. Honnan el-ki száműzötten Fut reményem, e kis csónak.