Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)
Pataki Gábor: A deheroizálás fokozatai – Egy készülő hosszabb tanulmány vázlata
PATAKI Gábor A ÜEHEROIZALAS FOKOZATAI Egy készülő hosszabb tanulmány vázlata Számos tanulmány, írás foglalkozik a XIX. század végi, XX. század eleji művész-önarcképek, portrék heroikus, az egykori bohém hányavetiség 1 helyett a művész öntudatát, áldozatvállalását kifejező, a társadalmon kívüliséget a társadalom-fölöttiséggel felcserélő jellegével. 2 Se szeri se száma a művészt Krisztussal, Szent Sebestyénnel azonosító festői önvallomásoknak, éppilyen toposszá válik a művész-bohóc analógia, maszkok, koponyák, csontvázak tűnnek fel a művész arcán és a stafeláj mellett, az arcokon a kétségbeesés, a téboly jelei jelennek meg, sebesült, halott, megcsonkított, öngyilkos művészek szerepelnek a képeken. Ennek okait, a deszakralizációval járó 3 talajvesztést, a művészi státusz megváltozását, illetve az ezzel járó bizonytalanságot, anyagi kiszolgáltatottságot, a művésznyomort, a közönségtől, a vásárlótól, a sajtótól és a mind fontosabbá s sokuk számára félelmesebbé váló viszonyt a kritikusokkal, szintén többen elemezték. 4 A meghasonlás, az esetleges sikertelenségtől, kudarctól való félelem, mely régebben csak finomabban, áttételesebben jelentkezetett a Vanitas-ábrázolásokban, vagy még szubtilisebben az „ars et ingenium"-jellegű, a múzsa, a segítő házastárs szerepét hangsúlyozó ábrázolásokban, 5 a XIX. század elejétől sokkal nyíltabb és drámaibb formákban jutott szóhoz. A XIX. század első felében a művészi kudarc, a publikum értetlensége még nem volt olyan magától értetődő dolog, mint akár ötven évvel utána. Az elismertség elmaradásáért elsősorban önmagukat kárhoztatták, magukban s nem az egyre ridegebbé váló viszonyokban keresték a hibát. Megszaporodnak a meghasonlás, a művészi csőd esetei, jelképes erejű ebből a szempontból Rayski víziója, A művész öngyilkossága műtermében (1840 к.), a stafelájon akasztottan lógó festővel s mellette a felirattal: „a művész igazi karrierje". 6 A kiábrándulás még olyan, szinte minden szempontból sikeres mestereket, művészfejedelmeket sem hagy érintetlenül, mint például Menzel. Nem csoda hát, hogy a XIX. század művészei milyen szorongó érdeklődéssel, viszolygással vegyes rokonszenvvel fordulnak, az addig inkább kuriozitásként, pittoreszk témaként ábrázolt elmebetegek, a társadalom kiközösítettjei felé. 7 Ez az elbizonytalanodás jellemezte a kritikával és a közönséggel való viszonyt is. Daumier csípős gúnnyal jellemezte a kritikust és a „műértőt", más művészek nem voltak ennyire öntudatosak és bátrak, miközben tisztában voltak vele, hogy az új helyzetben szükség van a lapok és magazinok írásaira, ám közben félelmes ellenségekként kárhoztatták a kritikusokat. 8 Soha annyi karikatúra, rajz, kroki nem született a képeket gőgösen fitymáló vagy azokon aprólékosan hibákat kereső kritikusokról, az értetlen közönségről, mint 1840-1880 között. Másfelől az alkotói válság, a termékeny periódusok közti depresszív szakaszok egyre inkább „hivatalosan" is a művészlét kényszerű velejárói lettek. 9 Még egy akadémiai művész sem lehetett meg e nélkül, nemhogy a társadalmi és akadémiai normák egyikétől-másikától eltérő alkotó. Mert hamarosan megjelentek azok is, akik immár tudatosan vállalták a szembenállást, a normaszegést. A Courbet-től, a Salon des Réfuses-től a modern művészet nagy forradalmáraihoz vezető utat nem kell itt bemutatni. Itt most annyi is elég, hogy részben a bekövetkezett változások hatására, részben a közhangulat nyomán a kívülálló művész típusa s ezen belül a művész-mártír, a művész-apostol modellje elterjedte vált. Mindez együtt járt a művészi öntudat - ilyen tömegesen eddig ismeretlen - felfokozódásával, a meg nem értett, félreismert művész a régebbi önostorozó félénkségből néha egy ellenkező előjelű zsenikultuszra váltott. 10 Egy sajátos reszakralizáció kezdődött el, mely a művész-lét, különleges, megváltó mivoltát helyezte a középpontba. 1 Kreuzer, H.: Die Bohème. Analyse und Dokumentation der intellektuellen Subkultur vom 19. Jahrhundert bis zur Gegenwart, Stuttgart, 1971 2 tbk. Gohr.S.: Der Kult des Künstlers und der Kunst im 19. Jahrhundert, Köln-Wien, 1975, Starobinski, J.: Portrait del 'artiste en saltimbanque, Genève, 1970 3 Liebenwein-Krämer, R.: Säkularisierung und Sakralisierung. Studien zum Bedeutungswandel christlicher Bildformen in der Kunst des 19. Jahrhunderts, Frankfurt a.. M., 1977 4 Grossmann, J.: Künstler, Hof und Bürgertum. Leben und Arbeit von Malern in Preussen 1786-1850, Berlin, 1994, kül. 21-77,117-167.,; Ruppert, W.: Der moderne Künstler. Zur Sozial-und Kulturgeschichte der kreativen Individualität in der kulturellen Moderne im 19. und frühen 20. Jahrhundert, Frankfurt, 1998, kül. 66-116., 253-303. 5 Gaus, J.: Ingenium und ars - Das Ehepaarbildnis Lavoisier von David und die Ikonographie der Museninspiration, Wallraff-Richartz Jahrbuch 1974. 199-228. 6 Staatliche Kunstsammlungen Dresden- Kupferstichkabinett 7 Hofmann, W.: D'une aliénation à l'autre. L'artiste allemand et son public au XIXe siècle, Gazette des Beaux-Arts.... 8 Grossmann, J.: i.m. 125-131. 9 Róna József: Egy magyar művész élete II. kötet, Bp. 1929, kül. 481-518. 10 Gehring, A.: Genie und Verehrgemeinde. Eine soziologische Analyse des Genieproblems, Bonn, 1968 7
