Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972

Ez a hegyektől körülölelt hely Szentendre a Duna partján fekszik - valamennyi ház sárga, a sárga igen gazdag skálája (krómsárga, okkerek és narancssárga), melynek láttán V. Goghot elfogná a reszketés, mivel a sárga szín állt legközelebb a szívéhez? Verba Andrea CSOPORTKÉP SZENTENDRÉVEL Változó nézőpontok - állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében 1945-1972 Ha a szentendrei művészetről beszélünk, kiindulópontunk nem lehet más, mint annak az egyszerű ténynek elismerése, hogy a szentendrei festészet fogalmának tisztázására tett kísérlet, a számos művészt és művészettörténészt hozzászólásra késztető, hosszú éveken át zajló vita mind a mai napig nem jutott igazán nyugvópontjára. A fogalom történeti szempontból való jobb megértéséhez új támpontokat adhat, ha a műveken túl megpróbáljuk a magyar művészeti élet és kultúrpolitika tágabb összefüggésrendszerébe helyezve értelmezni az egykori dokumentumokat is. Vizsgálódásunk tárgya lehet e tekintetben a korabeli levelezésektől, visszaemlékezésektől kezdve az interjúkon át a szentendrei művészet bemutatását célzó csoportos kiállítások különböző koncepciókat sejtető, sokszor egymásnak ellentmondó rendezőelve éppúgy, mint a tárlatokat kísérő, időnként hasonlóképpen illogikus elvárásokat közvetítő kritika. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mindennek a hátterében az ötvenes évektől megindult a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum gyűjteményezése is, amelynek karaktere -jelen kiállításunk rá a példa -, szintén tovább árnyalja a kialakuló összképet. A szentendrei művészet szempontjából eleddig legkevésbé feltárt, látszólag csendesebb két évtized, a Szentendrei Művésztelep első, 1951-es, Ferenczy Károly Múzeumbeli bemutatkozásától a Régi Művésztelep 1969-ben történő lebontásáig, illetve annak újjáépítéséig (1972) valójában különös, ellentmondásokkal teli időszakot ölel fel. A Szentendrei Festők Társaságának elvi megszűnte után (1951) a teleptagság egyszerre nyújtott a telep első generációjához tartozó, háború előtt már beérkezett, a pályájuk delelőjét elérő, valamint a háború után a Képzőművészeti Főiskola és középiskola tanári karába meghívott nemzedék számára alkotói menedéket és a művészi közösségvállalás lehetőségét még akkor is, ha ennek körvonalazatlansága később számos félreértést, olykor heves vitákat szült. Ez az alkotói szempontból s lassan a korabeli kritikában, majd a művészettörténet-írásban is megfogalmazódó kérdésekkel terhes időszak egyszerre hordozta magában az elszigetelődés veszélyét, és az együttes útkeresésben, az egymásrautaltságban megszülető, később nosztalgikus felhangoktól sem mentes, ún. szentendreiséget képviselő közösségtudatot. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az itt dolgozó művészkolónia számára ez az idővel soha vissza nem térő hőskorszakként emlegetett, bő két évtized olyan szellemi műhelymunkára, együttgondolkodásra adott lehetőséget, amely a későbbiekben minden ellentmondásossága ellenére biztos viszonyítási pontként, mint klasszikus festői értékeket rögzítő és közvetítő korszak készítette elő a 60-as évek második felében megjelenő újabb szentendrei művészgeneráció fellépését. A korszakot tekintve joggal kérdezheti az elfogulatlan érdeklődő: Vajon az ígéretes pályakezdés után milyen utat járt be ez az érett férfikorban a világháború szörnyűségeivel szembesülő, emberi tragédiákat és sokféle küszködést megélt, mégis komoly szakmai sikereket elérő generáció? Milyen utak vezetnek a negyvenes évek lázas tenni akarása után az ötvenes évek nyomasztó kultúrpolitikai légkörén keresztül az elismerések mellett a kritikával sem fukarkodó hatvanas évek nyomán egy látszólag kiegyensúlyozottabb, s mégis új kétségekkel és kihívásokkal teli világba? Milyen lassú, szinte kéreg alatti mozgások eredményezik a változást, az átmenet milyen szakaszai figyelhetők meg a szentendrei festészet, majd a korszak végén az egyre számottevőbbé váló szobrászat területén? Hogyan reagál minderre a lassan kiépülő múzeumi intézményhálózat és a tágabb értelmű művészeti közélet? Mindezek olyan kérdések, amelyek teljes kifejtése bőven meghaladná e tanulmány kereteit. A vizsgálható változók közül ezért néhányat kiemelve, a korszak szentendrei művészetét elsősorban a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum szentendrei művészetet bemutató csoportos kiállításai és a tárlatokat kísérő kritika révén kívánjuk olyan kettős fénytörésbe állítani, ahol a „szentendreiség" egyrészt mint a művészek által, a müvek révén megrajzolt, sajátos karakterű önarckép, másrészt mint a művészettörténet-írás által lassan körvonalazódó fogalom jelenik meg. E különös párbeszédben kép és szó kölcsönösen formálta és formálja egymást. Az ötvenes-hatvanas években épp úgy, mint ma, a folyamat minden rezdülését egymásnak feszülő indulatok kisérték, mégis épp ez a kettős irányú, elementáris kifejezésvágyadta meg a korszak sava-borsát, jellegzetes karakterét. Mielőtt azonban az első közös kiállítás megrendezésre került, az 1945 és 1951 közötti időszakban több olyan fontos változás is történt a Szentendrei Festők Társaságának életében, amely alapvetően meghatározta a művészkolónia további sorsát.

2 A telepet ért háborús károk enyhítésére kilátásba 75