Pethő Németh Erika: Írók, költők Szentendrén (Szentendre, 1990)

VAS ISTVÁN Budapest, 1910. szeptember 24. „Ha mai magyar költők közül valakire azt lehetne mondani, hogy pesti, Vas István igazán az." — írja Garai Gábor a klasszikus tisztaságú gondolati költészet mesteréről, annyi világhírű remekmű magyarra fordítójáról, a Kossuth-díjas Vas Istvánról. Mégis, életre szóló emlékek, élmények fűzik Szentendréhez is. Addigi élete legboldogabb két hetét töltötte a városban 1937-ben súlyos betegségből lábadozó feleségével, annak édesanyjával és nevelőapjával, Kassák Lajossal. „Szeptember eleje volt, a legszebb őszelő, amire a magyar klíma képes. ... Jártam én korábban is Szentendrén, kamaszkori kirándulások, ifjúkori evezések idején, de csak a Duna-parti sétányát ismertem, vagy csak arra emlékeztem. Ahogy most az állomástól, kezemben a kofferrel, bekanyarodtam a főutcára, kezdtem észrevenni, hogy a parti villasor homlokzata mögött egy ódon vonulat húzódik, és amikor megálltam a Fő tér közepén, az ikonos, bizáncos kereszt (mint később megtudtam, a pestiskereszt) mellett, a térbe torkolló, helyesebben befelé kúszó és csurgó kis utcák között, úgy vettem észre, hogy ez a bizarr kőegyveleg nem hasonlít semmiféle városhoz, amit akár képen vagy moziban láttam."

2 Hasonlóan megragadta a Fő tértől a Barackos úti Hert-villáig — Kassákékkai közös szállásig — vezető „vidékiesen romantikus út" is. Ez alatt a két hét alatt került igazán közel a festészethez a helyi képzőművészekkel, elősorban Barcsayval és Módok Máriával való emlékezetes találkozásai révén. A harmonikus családi boldogság, a pilisi táj szeptemberi pompája, „a város tündöklő kuszasága" együttesen ihlették a Szeptemberi vallomás túláradóan rajongó sorait. „Természetesen a szentendrei két hét volt a fűtőélménye, de nem a város egyszerisége, idegenszerűsége - azt is beolvasztottam egy nagyobb egységbe, melyet ki is mondtam a versben: Pannónia ... Különleges válfaja volt a hazafias vers műfajának: mintha gyorsan, elfúló lélegzettel akarnék szerelmet vallani Magyarországnak. ... Akkor azt képzeltem, hogy legjobb versemet adatott megírnom." Az 1937-ben még kavargó, furcsa szentendrei élmény csak évek múlva tisztul le, épül be szervesen Vas István sejtjeibe. Az 1940-ben írt Szentendrei elégiában légiessé finomult a három éve még oly elementáris erővel ható táj, a szenvedélyes érzelem elmélyült — tehát lehalkult, már nem uralja a verset egész Pannónia izzása, helyébe lép a kedves halottak halk tónusú finom emlékképe. A templomokra rávillan az alkony, A kusza város csillog bíborában, Csobban a Duna lassú vize halkan, Mint amikor még őmellette álltam, 124