Hann Ferenc: Paulovics. Kántor Lajos és Kocsis István írásaival (A PMMI kiadványai. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2008)

Hann Ferenc - Művészi pályakép

Sine Muris (Szentendre, 1997-) A művészt már a kilencvenes évek derekán erősen foglalkoztatja a„haza"-település gondolata. (S itt hazán nem feltétlenül egy topográfiai pontot értünk, hanem a kulturális, nyelvi, érzelmi, lelki hazát, melyet - legalábbis ami a szellemiséget illeti - nem szabdalhatnak szét határok.) így talál rá Paulovics Szentendrére, amit a régi nagybányai festők, s a mezőségi Barcsay Jenő tettek a festők városává. Jgy döntött, hogy odahagyja iserlohn-barendorfi megbízható gyűjtőkörét, s azt a szatmári tárgyakkal, bútorokkal berendezett mikrovilágát, amit a már többször idézett Kántor Lajos egy helyütt oly plasztikusan ír le, s a Duna-parti városkába költözik. Újra csak azt tapasztaljuk, hogy művészi munkássága nem törik meg, noha természetesen találkozunk új jelenségekkel. A németországi periódusban született lírai absztrakt nonfiguráció jól láthatóan figurális vagy legalábbis kézzelfogható jelbe kapaszkodó hangulatfestő jellegű mozzanattá húzódik vissza (Hangulat a Dunán, 2003; Galaxis sorozat, 2004; Holdárnyék, 2005). Valódi nóvum azonban, hogy ő, aki ifjú korában még látta Nagy Oszkárt, Mikola Andrást Nagybányán, a Zazar partján festeni, s a műteremben tapinthatta a nyűgös, idős mester, Ziffer Sándor vásznait, talán először figyel fel komolyabban a tájra, mint festői témára. Mozgalmas, izgatott ecsetkezelésű (Lépcsős utca, 2002; Dombtető, 2007), mértéktartóan kubizáló {Pismányi tetők, 2003; Táj a malom mellett, 2003), vagy a látvány belső szerkezetére figyelő {Tájszerkezet, 2007) vásznak sora születik ezekben az időkben. Paulovics újabban számos csendéletet is fest, azonban itt már nyoma sincs a szatmári korai korszak formaelemző, lakonikus s mégis sejtelmes tárgyegyütteseinek. Egy-egy üveg, vagy valamilyen közömbös forma mellett tüzes vörösben, okkerben, kékben tobzódó, egymásba átcsúszó foltok, krizantémok, őszi virágcsokrok töltik ki a képmezőt. Két vezérfonalat azonban lassan fél évszázada erősen tart kezében a művész. Egyrészt a mai napig folytatja a főképp nagyméretű (általában 70x50 cm-es) lapokra komponált tusrajzait, másrészt tovább bővíti a hozzá közelálló mesterekről készült érzékeny, nem ritkán vegyes technikát is alkalmazó műegyüttesét. Különös módon az előbbiek közül (részben azért is, mert nem tusrajzról, hanem olajfestményről van szó) a Párkák c. opusz (2007) tűnik ki. Az emberi sors három istennője (a görögségben a Moirák) az idők kezdete óta fonja, méri és szakítja el az élet fonalát. A hármas kompozíció, a plasztikus modellálás az örökkévalóság érzetét kelti. S íme, a magyar kultúra jeleseiről készült rajzok sora: Szabó Dezső, Gellért Sándor, Bartalis János, Kodály Zoltán, Bartók Béla (itt egy teljes jelenetet láthatunk A kékszakállú herceg várából), Wass Albert, s egy igazán közeli jó barát, az utolsó vándorló aktorok egyike, Varga Vilmos színművész, aki szinte valamennyi erdélyi és partiumi színpadon megfordult (s a közelmúltban Szentendrén is járt). Az utóbbi években festett aktoknál (Ketten, 2005) eltűnni látszik a vonal (bár ritkán ellenpéldát is találunk), pontosabban elolvad a festői foltok kavalkádjában LBea", 2003). Páratlan darab a rendkívül dinamikus, frissen festett Paso doble (2007),