Hann Ferenc: Paulovics. Kántor Lajos és Kocsis István írásaival (A PMMI kiadványai. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2008)
Kocsis István - Az oltárkép- és a keresztút-festő Paulovics László (részletek)
véletlenül bizony, hanem azért, mert nem tudunk belenyugodni abba, hogy a mai budapesti színházak igénytelenebbek, jelentéktelenebbek, mint a szatmári színház volt a XX. század valóban elviselhetetlen hetvenes éveiben... - Szatmárnémeti Színháza nagy korszakának - töprengek itt is - vajon csakugyan az a rejtélye, hogy a szatmári művészek a régebbi korok magyar hagyományaiba, misztériumaiba mint bevehetetlen várba merekültek az egyre nagyobb veszedelemben? A régi éltető hagyományok, a szent hagyományok megbecsülésével valóban visszavarázsolták Színházukat a XIX. század magyar színházi aranykorba, amikor a katarzis még mindennapos volt a magyar színpadokon? Jó lenne tudni bizony a választ e kérdésekre, mert ha méltóképpen tudunk válaszolni rájuk, akkor talán mai legfájóbb kérdéseinkre is válaszolni tudunk: Miért haldoklik a mai magyar színjátszás? Miért nincsenek a mai Magyarországon va ódi, az aranykor hagyományaihoz méltó nemzeti színházak? Talán azért - töprenghetünk a válaszon -, mert nem vállalják, amit Szatmárnémeti Színháza vállalt sokkal, de sokkal nehezebb körülmények között: a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből a mai magyar színjátszás nem épít bevehetetlen várat; a régi éltető hagyományokat, a szent hagyományokat nem becsülik meg, hanem inkább kicsúfolják, s így különös, szánalmas drámát készítenek elő: e drámában a tragkus hős, a megsemmisítő csapásokat elszenvedő hős nem más, mint maga a magyar színjátszás... - Ne nyugodjunk ebbe bele, nem nyugodhatunk ebbe bele - mondaná Paulovics, ha itt lenne, hisz a szatmári színház egykori híres díszlettervezőjeként felteszi ő is számtalanszor a kérdést, hogy mit lehetne tenni a mai haldokló magyar színjátszás védelmében... * Nézem a kompozíció egyik képét. Paulovics László barátom besétál a templom falán keresztül, és leül mellém. Beszélgetünk. Most nem a színjátszás legégetőbb kérdéseiről. A magyarság sorskérdéseiről beszélgetünk... Arról, hogy a magyarságnak lesz-e jövendője. És az egész kereszténység jövendőjéről. Arról, hogy az európai kereszténységnek lesz-e jövendője. (...) Nézem, nézem az oltárképet és a szenvedéstörténet képeit. Nem tudom, mióta nézem. Nem érzékelem az időt, mert megállt. Az idő és a tér egyszerre tágulnak és zsugorodnak.. . Igen, nézem a képeket, és zsugorodik az idő és a tér, majd tágul az idő és a tér. Az I. század és a XX. század ugyanazon időben van. És ugyanazon térben I. századi és XX. századi emberek. A XX. századiak magyarok. Egyetlen misztériumjáték van? Nézem, nézem az oltárképet és a szenvedéstörténet képeit. - Ezt a kompozíciót egy zarándok festette - szögezem le újra. A zarándok, mint minden valódi zarándok, természetesen vezekelni akart. Egy vezeklő oltárképét és szenvedéstörténet-képeit látom. Most már biztos vagyok benne, hogy az én Paulovics László barátom azért települt át Németországba vagy két évtizeddel ezelőtt, hogy visszajöhessen vezekelni, azaz megfesteni vezeklésképpen ezt az oltárképet és ezt a keresztutat Szatmárnémeti Szamoson túli új katolikus templomában, a Szentlélek templomban.
