Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Nagy Pál: Journal in-time. Él(e)tem (részlet)

NAGY PÁL » JOURNAL IN-TIME. Él(e)tem c. könyvének részlete Kortárs Kiadó, 2002, 208-210. p. Első este a rögtönítélő orosz katonai bíróság halálra ítélt bennünket. Közölték, hogy másnap hajnalban kivégeznek. Valószínűleg a városparancsnok (amint a miskolci periratokból később kiderült, Bubnov alezredes) elnökölt; felismertük az egyik ávós tisztet is azok közül, akik elfogtak bennünket. Ő megismételte, hogy fegyveres harc közben tartóztattak le. Hiába tiltakoztunk, az oroszok természetesen elvtársuknak hittek. Czaga főhadnagyot elkülönítették tőlünk, négyünket újra a laktanya fogdájába zártak. Hosszú volt az éjszaka. Lyukat kapartunk a lemeszelt ablaküvegen, néztük az elhagyatott utcát (kijárási tilalom volt), néztünk a vaksötét éjszakába. Mozogni nem nagyon tudtunk, őrünk, egy rémült tekintetű kis mongol katona minden zajra kinyitotta az ajtót és ordítozni kezdett. Lövésre emelt géppisztolyával kényszerített, hogy üljünk egymás mellé az egyetlen vaságyra. Alvásról természetesen szó sem lehetett, halkan beszélgettünk. Búcsúlevelet írni lehetetlen volt, mindenünket elvették a motozáskor. Bizonyára Pobjedánkat is átnézték, de az elrejtett pisztolyokat és kézigránátokat nem találták meg. Fáztunk. Lassan hajnalodott. Őrség jött értünk. A folyosó másik végébe kísértek bennünket - s ránk parancsoltak, hogy mossuk fel a vécét! Szürrealista látvány volt a hatalmas retyi előcsarnoka. A primitív orosz katonák nem a vécékagylóba végezték nagydolgukat, hanem a fülkék előtt húzódó folyosó kőpadlójára. Egymás mellett sorakozott a megannyi tűzhányóhoz hasonlító, de csontkeményre fagyott szarcsomó. Felmosórongy helyett vastag posztóból szabott orosz katonaköpenyt kaptunk. Az őrök teleeresztették a vécét jéghideg csapvízzel; kézzel kellett a szart feLlazítani, a padlóról lekaparni és a szennylét köpennyel felitatni. Csakhogy a posztóköpeny nem itatott föl semmit, egy idő után ráfagyott a piszkos, szaros lé. Egész délelőtt takarítottunk; nem baj, gondoltuk, addig se Lőnek; a szar szerencsét hoz. A nap folyamán (november 12-én) még egyszer kihallgattak bennünket. Most nem voltak ott a magyar ÁVH-sok, végre nyugodtan elmondhattuk, hogy főiskolások vagyunk Egerben, azért jöttünk át, fegyvertelenül, Miskolcra, illetve Diósgyőrbe, hogy a munkások véleményét kérjük a további teendőkhöz. Az egri orosz városparancsnok nevét emlegettük; egyébként megpróbáltunk férfiemberhez méltó módon viselkedni. Még arra is rákérdeztünk, hogy mit csináltak Czaga főhadnaggyal. Láttuk, hogy az oroszok tanácstalanok; egyik-másik tiszt szemében mintha még valami részvétet is felfedeztünk volna. Az őrök visszakísértek bennünket a cellába s enni adtak (komiszkenyeret); ebből (talán hibásan) arra következtettünk, hogy nem fognak kivégezni. Éjszakára pokrócot kaptunk, felváltva aludtunk néhány órát az egyetlen vaságyon. 13-án hajnalban sem történt semmi. Nehezen múltak az órák - óránkat, érdekes módon, nem vették el. Tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó éjszaka egy pattanásos arcú ukrán kiskatona állt őrséget a vasrácsos ajtó előtt. Amikor elcsendesedett a laktanya, bejött hozzánk a fogdába, leült mellénk az ágyra és beszélgetni kezdett. Eleinte egyre azt kérdezte, hol folyik itt a Nílus; tisztjeik ugyanis azt mondták nekik, hogy Egyiptomba viszik őket harcolni, a francia és angol imperialisták ellen. Viszonylag könnyű volt őt meggyőzni, hogy nem a napsütötte Észak-Afrikában van, hanem a ködös, hideg Magyarországon. Akkor viszont azt nem érti, mondta, hogy miért harcolunk mi, magyarok, a párt ellen, a kommunisták ellen, az oroszok ellen. Hát nem jó nekünk a szocializmus? A Szovjetunió jót akar nekünk! Végigvitatkoztuk, végigbeszélgettük az éjszakát. Dömötör Zoli valóságos kis szemináriumot tartott az ukrán katonának, aki nagyon elgondolkodott. Hajnaltájt közölte velünk, hogy ő most elmegy vécére; kiment, az ajtót nyitva hagyta, géppisztolyát odatámasztotta a folyosó falához. Értetlenül néztünk egymásra. Csak nem azt akarja, hogy megszökjünk? Vagy provokáció az egész, s ha szökést kísérelünk meg, hátulról lőnek le bennünket?... Különben is, hogy jutunk ki a kaszárnyából? Nyilván őrzik az épület bejáratát és a kaput is. Ha megszökünk, mi lesz újdonsüLt ukrán barátunkkal? Nem mozdultunk. A kiskatona visszajött, ránk zárta a rácsot. Nemsokára érkezett a váltás. Még a hajnalban történteken rágódtunk, amikor őrség jött értünk. Tisztjük közölte velünk, hogy szabadok vagyunk, mehetünk, amerre a szemünk lát. Alig akartunk hinni a szavának. Visszakaptuk néhány holminkat, valami papírt is a kezünkbe nyomtak, s lekísértek a laktanyaudvarra. Elindultunk a kapu felé, s mindnyájan arra gondoltunk, hogy most fognak bennünket hátba lőni. De nem történt semmi. A kapuőrségnek megmutattuk cirill betűs igazolványunkat, szó nélkül kiengedtek. A RudoLf laktanya Miskolcon a Zsolcai kapu környékén van; forgalmas utcán találtuk magunkat. Csak ott tört ránk a napok alatt fölhalmozódott félelem: rohanni kezdtünk, cél nélkül, s rohantunk, rohantunk, míg teljesen ki nem fulladtunk. Messze jártunk a laktanyától. (A rendszerváltás után elhatároztam, hogy megkeresem azt a kaszárnyát, ahol három napig raboskodtunk, s majdnem kivégeztek bennünket. Vass Tibor fiatal miskolci költő barátommal egy álló napon keresztül kerestük, melyik laktanya lehetett az. Hozzávetőleges leírásom alapján először a városszéli kaszárnyákat néztük meg. Jóformán csak arra emlékeztem, hogy az épületek K. und K-sárgára voltak festve; ilyen kevés támpont alapján nehéz négy-öt császárisárga laktanya között eligazodni. Már-már belenyugodtam, hogy nem találjuk az igazit, amikor Vass Tibi rászánta magát, hogy a Rudolf laktanyához elvezessen. Mint kiderült, apja a Kádár-rendszerben katonatiszt volt; ott laktak a kaszárnyával szomszédos tiszti lakásokban. Akárhányszor hintáztam a kertben, a hinta tetejéről a Rudolf laktanya udvarára láttam, mondta Tibor. Nem szerettem azt a helyet, s féltem apámtól is, aki ott teljesített szolgálatot. Tudat alatt talán ezért nem akartalak idehozni. Pedig ez volt. Mint film az előhívóban, úgy vált egyre élesebbé emlékezetemben az emeletes épület, az első emeleti, bemeszelt ablakú katonai fogda, a hatalmas, négyszögletes udvar, a magas kapubejárat. Megkönnyebbültem. Az emlékezet a valóság és a képzeLet határán mozog; egy idő után az ember már semmiben sem biztos. Megtörtént-e velem, amire emlékszem, vagy félálom játszott velem? Milyen szerencse, hogy a Rudolf laktanya ma, negyvenöt év után is ott áll a helyén; milyen jó, hogy legalább a valóság ugyanaz marad!)